Vélemény

Én egy vallomással tartozom Önnek. Egy súlyos beismeréssel, amit több mint 30 éve cipelek magammal, mint pók a potrohát, gyóntatópap a lelki terheket, az RMDSZ a kormányzás felelősségét vagy mint Gyurka az ajtót, de már nem bírom tovább és így életem alkonyán könnyítenem kell szívemen, s most töredelmesen megvallom önnek fél életem titkát.

Olvasom, hogy nagy bajban vannak a tengerparti vendégfogadók. Lasszóval sem tudnak szakácsokat, pincéreket, szobalányokat fogni. Mert nincsenek. A szegény megyék a legszegényebbek, hiszen fiataljaik külföldre távoztak, így ahonnan tavaly, tavalyelőtt még jöttek a tengerpartra pénzt keresni, már onnan sem jönnek. Súlyos gond a népfogyatkozás.

Számos sztereotípiát cáfoltak a hét végén a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola kisdiákjai. Például azt, hogy a gyermekeket nem érdekli a költészet. Meg azt, hogy nem érdekli őket a klasszikus irodalom. Hogy nem érik el az ingerküszöbüket a tanrendben szereplő költők alkotásai. S még folytathatnám a sort.

Időről-időre végigfut rajtunk a rémület: mi lesz, ha mégis? Mi lesz, ha a magunkra erőltetett közömbösség előbb-utóbb kifárad és kénytelenek leszünk szembesülni a TÉNYLEG felfoghatatlannal: a világ-, sőt az atomháború rémével?

A diákok hevesen tüntettek két nappal ezelőtt Budapesten, a rendfenntartó erők pedig nem kevésbé hevesen reagáltak. A megmozdulás szervezői az oktatást érintő követelésekkel vonultak az utcára, például értékálló pedagógusbér-emelést, önálló oktatási minisztérium létrehozását és a belügyminiszter lemondását szeretnék elérni, aki szerintük rendőrállami eszközökkel próbálja elhallgattatni a tiltakozó diákokat, tanárokat.

Közel hatvan esztendővel ezelőtt, 1966-ban, a nemrég felépült csíkszeredai Művelődési Ház színpad fölötti homlokzatának a díszítésére képzelt el valamilyen művészi alkotást Salló István, az akkori igazgató.

Germán eredetű név. Etimológusok szerint az első szótagnak több jelentése is lehet: had(sereg), becsület, tisztesség, vadkan. A második szótag jelentése: barát. Kutatók szerint, erős, lojális barátot jelent, de van aki „vadkan erejű barátként” értelmezte az Ervin nevet.

Bizonyára elfogult vagyok, életem első negyedszázada, amit a kommunizmusban éltem le nem avat objektív véleménymondóvá. De a szubjektíven formált, tapasztalatokra alapuló sejtésem a kommunizmussal kapcsolatban talán mégis közelebb áll a valósághoz, mint azoknak a tízen- vagy huszonéveseknek a bizonyossága az üdvözítő eszméről, akik egyetlen percig sem élvezhették áldásait.

A hét végén Erdély legnagyobb városnapjának mondott, tudott rendezvényén voltam. Harmincéves fennállása alatt letisztult a rendezvénysorozat, fokozatosan elválasztották a búzát az ocsútól, az ószer–oroszpiac–kínaibolt-hangulatú zsibvásár megszűnt, csupán egy két bóvliárus húzódott meg a kézművesvásár sátrai között.

Még vatikáni tudósító voltam, amikor viszonylag jó barátságba kerültem egy akkori magyar jezsuita pappal. S bár én ateistaként egészen más szemüvegen keresztül néztem a világot, igazi szellemi kihívás volt számomra, hogy mégis közös pontokat találjak kettőnk eltérő szemléletében.

Hogyha én színházi rendező lennék, akkor úgy fogalmazhatnék, hogy az utóbbi időben az RMDSZ-kongresszusok mindig egy prológus és egy epilógus között zajlanak.

Ma már kevesen emlékeznek az egykor népszerű filozófus, költő, esszéíró Ancsel Évára. Jómagam a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben találkoztam vele, amikor a magyar televízió műsorában beszélt elsősorban etikai kérdésekről.