Zsehránszky István

Nemrég azt olvastuk: „többtízezer konténernyi szemetet szállítottak vissza Kanadába”. Pontosabban: mintegy 70 konténert – amit öt évvel ezelőtt raktároztak el a kanadaiak a Fülöp-szigeteken. Vagyis, hogy megszabaduljon a szeméttől – a sok kidobott műanyagpalacktól, -zacskótól, újságpapírtól, használt pelenkától – Kanada a Fülöp-szigeteknek ajándékozta azt, mondván, hogy újrahasznosíthatók; kenyérre kenhetők – bocsánat: kenyérkeresésre használhatók. Mert, ugyebár, a szemét hasznosítása új munkahelyeket jelenthet…

Olténiában egy román család hét évig nevelt egy elhagyott kis cigány leányt. Románok a cigányt! – hát ezt fel kell jegyezni valahová, mert nagyon szép dolog. Legközelebb talán egy magyar kislányt is befogadnak a románok…

         S ami ugyancsak érdekes: Sorinát, ezt az olténiai cigány kislányt törvényesen örökbe fogadta egy Amerikában élő román család, amely nem szenved gyermekhiányban, hiszen két saját csemetéje van… És sok pénzt fizetett azért, hogy az örökbefogadáshoz szükséges határozatot megszerezze. Vajon miért tette? Emberszeretetből?

Izraeli darabot játszik a Bukaresti Nemzeti Színház. Mikor borulnak ki ettől a nacionalisták? Soha, mert észre sem veszik. Nem járnak ők színházba. Tiszta szerencse! Pedig érdemes lenne megnézniük Edna Mazya darabját, Az új bűnözőket. Mert azokról szól, akik a szegénység elől menekülnek, s feladnak minden erkölcsi előítéletet – csak hogy szabaduljanak a nyomortól és a nyomorral együtt járó kiszolgáltatottságtól. Ez a drámai helyzet – mely nemcsak a színpadon megjelenő szereplőket szorongatja, de mindannyiunkat fenyeget.

Újra színen van Az ember tragédiája. És jellemző, hogy kik vállalják ma Madách művét. Hát, a fiatalok. A bukaresti színisek – akik államvizsga-előadást alkotnak belőle. És társuk a Ion Caramitru által vezetett Bukaresti Nemzeti Színház, amely otthont ad a színisek produkciójának. Havonta kétszer is eljátszhatják ott Madách művét, a Kisteremben. El is játsszák, és teltházzal. Az előadás pedig egy óra és húsz percet tart, szünet nélkül.

A múlt héten az Adevărul hétfői számával együtt könyvet is lehetett venni. Nicolae Iorga Tanácsok a sötétben című könyvét, amely a nagy író, történész, politikus – minek is nevezzük? – rádióban elhangzott beszédjeit tartalmazza, 61 rövid szónoklatot. Kíváncsi voltam rá. Mert mi annak idején, a sokoldalúan fejlett szocializmus korában egy szót sem tanultunk Iorgáról az iskolában, de még az egyetemen sem. Pedig az mégiscsak figyelemre méltó, hogy ez az ember 12 755 cikket és tanulmányt írt – igen, tizenkétezer hétszáz ötvenötöt!  Az általa megjelentetett kötetek – vagyis könyvek – száma pedig 1003, vagyis egyezer három -, és időközben még írt 16 drámát is, egyetemi tanár volt, akadémikus, hol a Szenátus hol pedig a Képviselőház elnöke, egy időben tanügyminiszter, máskor pedig miniszterelnök. Nem szerette a vasgárdistákat, és azok gondolkodás nélkül megölték őt.

Egy Băsescu-párti képviselő nyilatkozatát olvasom. A Népi Mozgalom Párt korifeusa sorra vesz minden témát, amelynek tárgyalása szavazatokat hozhat számára és a pártja számára. Kijelenti: „a különleges nyugdíj lopás”. Mint ismeretes, többek között a parlamenti tagok és a hadsereg vezetői lophatnak így. Vagyis ők 1000 eurót meghaladó különleges nyugdíjat kapnak, miközben 4,5 millió egyszerű román állampolgár nyugdíja nem éri el még az ezer lejt sem.

Újra szóba került a pitești-i börtön, ahol a kommunista rendszer kezdetén – a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején – elképesztő módon kínozták a rabokat. És ugyan kik tettél ezt? Hát maguk a rabok: az iskolatársak, a jóbarátok, átHHifjúsági szervezetbeli társak. És miért bántalmazták egymást olyan példamutatóan? – Azért, hogy ők maguk, személy szerint megszabaduljanak a veréstől, a kínzástól, az elképzelhetetlen megaláztatásoktól. A börtön valójában a világ szem elől elrejtett képe…