Székedi Ferenc

Azt hiszem, a hétfőn Kolozsváron, a Házsongárdban eltemetett felvinci festő, Sipos László alkotásaival jómagam kerültem a szó szoros értelmében is a legkézzelfoghatóbb közelségbe.

Aki Hargita megyében Farkaslaka és Korond között autózik, a Kalonda tetőn szokatlan illatra kaphatja fel a fejét. Ha pedig megáll és kiszáll az autóból, akkor még erőteljesebbé válik annak a füstnek a szaga, amelynek gomolygását már látni is lehet a távolban.

Wacław Felczak az 1970-es évek második felétől rendszeresen utazott Magyarországra, ahol fontos szerepet vállalt a demokratikus ellenzék megszervezésében. 1993-ban hunyt el, emlékére alapították a budapesti Felczak Intézetet, amely éppen egy hete, Tusnádfürdőn, roppant érdekes beszélgetést szervezett a visegrádi négyekről és általában a közép-európai együttműködésről.

Rainmaker – Esőcsináló, majd később Esőhozó ember néven fordították magyarra a darabot és a gazdasági válság valamint a szárazság sújtotta Amerikáról szólt. Egy eldugott farmon, hosszú ideje tartó aszályos hónapokban, amikor sem az állatoknak, sem az embereknek már nem volt ívóvize, és az érzelmi kapcsolatok és elsivárosodtak, megjelent egy bűbájos szélhámos, varázsló, aki mindössze száz dollár fejében azt igérte, hogy esőt fakaszt az egekből.

Nem tudom, hallgatóimnak mennyire tűnt fel, de tény és való: csendesen, lopakodva térnek vissza azok a nagylemezek, amelyeket mifelénk egykor bakkelitnek, manapság pedig angol nevük nyomán leginkább vinylnek neveznek.

Nos, Alexandru Roşu, ha feltámadt volna, a hét elején kamerájával minden bizonnyal ott van Beszterce idei legnagyobb szabású eseményén. A Román Színházi Szövetség, az UNITER díjait ugyanis először adták át egy olyan városban, amelynek Művelődési Palotája van, de önálló színháza még nincs. De a jövőben lehet – bizakodtak egyaránt a polgármester és a művelődési miniszter, valamint a gálán résztvevő színészek, rendezők, díszlet- és látványtervezők¸színi kritikusok, színműírók és más színházi szakemberek.

És hogy mi lesz velük? A kérdés nem csupán Gaál András hagyatékát, hanem nagyon sok erdélyi kortárs festő hátrahagyott munkáit érinti, amelyeket valamiképpen át kellenne menteni az időnek.

Botoşani-ban arra készülnek, hogy négy bangladeshi pásztort szerződtessenek a juhok mellé, mert egész egyszerűen nem találnak senkit, aki a bukovinai legelőkön ide-oda vezérelje a juhnyájakat és még a velük kapcsolatos munkát is elvégezze. A hírt pedig nem akárki, hanem a Moldvai Juhtenyésztők Szövetségének az elnöke tette közzé, széttárva karjait, hogy hiába kutatnak-keresgélnek hetek óta, egész egyszerűen nem találnak sem fiatal, sem középkorú férfiút, noha ezer eurós fizetést, mobiltelefonos előfizetést, sőt még használt terepjárót is felajánlottak, de nem és nem.

Homo ludens című, 1938-ban megjelent és azóta a világ majd minden nyelvére lefordított  híres könyvében a holland Johan Huizinga – ahogyan nevét a legtöbb európai országban, de nem Hollandiában ejtik, ott ugyanis a mi „g” hangunk valamiféle, nyelvünkben nem létező „h” torokhanggá módosul – szóval ez a jól ismert  társadalomfilozófus azt állítja, hogy a civilizáció alapja a játék, a civilizációk sajátos alakulását csakis a játékokkal való kapcsolaton keresztül érthetjük meg.

A tavaly még a terelőút bevezetett Nagyenyedre, ahonnan a hatalmas közlekedési dugók miatt alig lehetett kikászálódni, az idén azonban már készen van az autópályának ez a  szakasza is, a járművek mondhatni átsuhannak a város fölött. Nagyenyedre azonban mindig érdemes letérni, jártam ott többször is, amikor még meglehetősen romosok voltak a kollégium falai, gondatlan maradt a tornakert és a szomszédos temető patinás síremlékeit is felverte a bozót.

A huszonegyedik század harmadik évtizedében mindennapjainkat fényképek között éljük. A világhálón, közösségi oldalakon néhány szó kiséretében így közöljük az eseményeket, családi és egyéni élményeinket, a valóságban pedig a felnagyított dokumentum- vagy művészfotók egyre inkább kimerészkednek az utcákra, a terekre. Nemrég valaki meg is kérdezte tőlem, hogy ilyen hatalmas fénykép-özönben honnan lehet megállapítani, milyen a jó fotó?