Garzó Ferenc

A minap véletlenül klikkeltem a youtube egyik videójára, amelyen egy vénséges vén ember beszél a pódiumon ülve közönségéhez. Spanyol beszédét viszonylag jól lehetett érteni, bár felső műfogsora olykor mintha le akart volna esni. És amit ez az öregember mondott, annak volt értelme, legalábbis a hallgatóság értette jól, de a kamera inkább elfogódott, reverenciális tiszteletet tükröző fiatal arcokra tévedt.

Vannak időszakok, amikor valahogy minden romlik. A háztartási gépünk, az asztalon hagyott margarinunk, az elhanyagolt fogunk vagy az emberi kapcsolataink. És persze a pénzünk. Az előbbiek romlásáról mi magunk tehetünk, az utóbbinak a romlása viszont nem közvetlenül rajtunk mint egyéneken múlik. Ez utóbbinak neve is van: infláció.

A történelmi párhuzamok mindig sántítanak, mégis, néha meglepően találóak. Mihail Gorbacsovnak, az egykori Szovjetunió utolsó elnökének a halálhíre Flavius Romulus Augustust, az ugyancsak rég letűnt Nyugatrómai Birodalom utolsó császárát juttatta eszembe, de nem az igazit, a történelmit, hanem annak groteszkké formált irodalmi alakját, Dürenmatt drámájának „nagy Romulusát”.

Egy rejtvényújságban olvastam gyerekkoromban azt a feladványt, amelyben egy halálra ítélt utolsó kívánságként maga választhatta meg a kivégzés módját, elég, ha csak egy mondatot mond. Ha igazat szól, felakasztják, ha hazudik, lefejezik. A halálra ítélt azonban olyan mondott, ami miatt fel kellett menteni. Azt mondta ugyanis, hogy „engem mindjárt lefejeznek”. Csakhogy ha a hóher ezt teszi vele, akkor igazat mondott a bűnös, tehát akasztani kellett volna, azt pedig mégsem lehetett volna, mert akkor hazugságnak bizonyult volna a mondata, amiért lefejezés jár.

Egyetlen fogalom sem hangzik el olyan gyakran ezekben a hetekben-hónapokban, mint a „hazugság”. Folyamatosan megcsapja fülünket e szó a politikai palettának akár az egyik, akár a másik oldaláról emelkedik fel. Persze a hazugság nem csupán mai korunk jellemzője, évszázadokon keresztül használták politikai fegyverként mind a hatalmon lévők, mind pedig a velük szembenállók (ez utóbbiak nyilván csak olyan időszakokban, amikor „szabad volt” szabadon beszélni”).

A kilencvenes években, amikor napilapnál dolgoztam, a külpolitikai szerkesztőségi szobába bekopogtatott egy középkorú nő. Jól öltözött, kulturált viselkedésű és beszédű hölgy volt. Azt mondta, hogy rendkívül fontos információt akar közölni, de eddig minden szerkesztőségben süket fülekre talált a mondandója.

Az én korosztályom emlékezetében még mindig reklámszlogenként él a mondat: „Lenin élt, él és élni fog”. Az egykori nagy orosz forradalom vezetőjének mitizált alakjából jelzőt is formáltak, azaz minden lenininek neveztetett, ami az egykori, kommunista utópiát hajszoló évtizedek ideológiájára utalt. Ilyen volt például a „lenini sajtó” kifejezés.