Garzó Ferenc

Egy rejtvényújságban olvastam gyerekkoromban azt a feladványt, amelyben egy halálra ítélt utolsó kívánságként maga választhatta meg a kivégzés módját, elég, ha csak egy mondatot mond. Ha igazat szól, felakasztják, ha hazudik, lefejezik.

Éppen az orosz-ukrán háború legújabb fejleményéről értesültem a híradásokból, amelyekből azonban nem derült ki, hogy ki követte el a vízerőmű elleni robbantást, hiszen mindkét fél szokás szerint a másikat okolja.

Székely Ervin kollégám és jóbarátom elújságolta, hogy kipróbálta a mesterségesen intelligens chates találmányt, s miután rákérdezett saját nevére, úgymond, megtudta, hogy ő írta a Kőszívű ember fiai című regényt, de a kérdezett program nem említett egyet sem valódi, általam remeknek tartott könyvei közül. Egy másik ismerősöm hahotázva meséli, hogy őróla XVI. századi híres órásmesterként emlékezik meg ugyanez a technikai vívmány.

Az én korosztályom emlékezetében még mindig reklámszlogenként él a mondat: „Lenin élt, él és élni fog”. Az egykori nagy orosz forradalom vezetőjének mitizált alakjából jelzőt is formáltak, azaz minden lenininek neveztetett, ami az egykori, kommunista utópiát hajszoló évtizedek ideológiájára utalt. Ilyen volt például a „lenini sajtó” kifejezés.

Az idősebbek emlékeznek talán az egykori szovjet filmek elején körbe forgó szoborra, amely a máig létező, legjelentősebb szovjet/orosz filmgyárnak, a Moszfilmnek a logója. Egy munkásférfi és egy földműves nő áll egymás mellett egyik lábukkal előre lépve, egyik karjukat előre lendítve, a férfi kezében kalapács, a nőében pedig sarló egymáshoz érintve.

A diákok hevesen tüntettek két nappal ezelőtt Budapesten, a rendfenntartó erők pedig nem kevésbé hevesen reagáltak. A megmozdulás szervezői az oktatást érintő követelésekkel vonultak az utcára, például értékálló pedagógusbér-emelést, önálló oktatási minisztérium létrehozását és a belügyminiszter lemondását szeretnék elérni, aki szerintük rendőrállami eszközökkel próbálja elhallgattatni a tiltakozó diákokat, tanárokat.

Még vatikáni tudósító voltam, amikor viszonylag jó barátságba kerültem egy akkori magyar jezsuita pappal. S bár én ateistaként egészen más szemüvegen keresztül néztem a világot, igazi szellemi kihívás volt számomra, hogy mégis közös pontokat találjak kettőnk eltérő szemléletében.

A kétezres évek elején Olaszországban egy furcsa temetésről tudósítottam. A „megboldogult” nem volt más, mint egy nagy marhahússzelet.

A csatatéren hősi halált haltak mindenesetre – ha a másvilágból rátekinthetnének utóéletükre – valószínűleg nem örülnének a belőlük felépített legendáiknak. Mert a legendák csontig lerágják a hús-vér ember valódi énjét, leegyszerűsítik összetett életpályájukat, olykor ellentmondásos tetteiket, többrétegű hitvallásukat, közben számos elemet elvesznek, még számosabbat hozzátesznek. Egyszóval: az utókor csak kimerevített képet kap örökül a legenda által.

Csaknem ötven éves szakmai múltamban a napi híradásoknak két fő fajtája létezett: az egyik, amelyik nevelni, a másik pedig amelyik tájékoztatni akart. Az egyik a szocializmusra, a másik pedig a rendszerváltás utáni időszakra volt a jellemző.