Garzó Ferenc

Unokám még hisz a Mikulás létezésében, de már feszegeti a részletekben rejlő ellentmondásokat. Hogyan képes egy fehér szakállas öregember mindössze egy éjszaka alatt a világ összes gyermekének elhozni az ajándékot?

Nem szeretnék most Pedro Sánchez spanyol szocialista miniszterelnök bőrében lenni, hiszen a politikusi szakma egyik leglehetetlenebb kihívásával kell szembenéznie, sokak szerint akár a kör négyszögesítésével is.

Ma már nincs köztünk az a nemzedék, mely számára közvetlen élmény lehetett a román rádióban először elhangzó magyar szó. Mint ahogy én sem éltem még akkor, s nem is vagyok Erdély szülöttje, sőt, csak őszülő fejjel kezdtem egyáltalán megismerni ezt a világot.

„Nos, eddig csak én beszéltem magamról, most hallgassunk meg téged is. Mondd, mi a véleményed rólam?” Ez a rövid idézet persze csak karikatúrája az úgynevezett nárcisztikus embernek.

Amikor a békében cseperedő fiúgyermek ólomkatonákkal játszik, s képzeletében meghódítja a padlásra vezető lépcsőt, az ebédlőasztalt vagy a konyha padlóját, még semmit sem tud arról, milyen az igazi háború. Ellentétben a földgolyó más táján békétlenségben cseperedő gyermekkel, aki másfajta ólmok valóságával szembesül saját háza küszöbén, vagyis a háborúval.

Meg tudnák-e mondani, kedves hallgatók, hogy a politikai beszédekben melyik a két leggyakrabban elhangzó vagy leírt szó? Szerintem a „hős” és a „szent”. Ez persze nem jelenti azt, hogy e két szónak ne lenne nagyon is komoly tartalma.

Már régóta próbálom megfejteni, melyik belső szervemből fakad magyarságom. Természetesen a szívemből – vágom is rá rögtön, hiszen érzelmi kötődésem a döntő. Természetesen az agyamból is – tenném hozzá, hiszen gyerekkori emlékeim, hosszúra nyúlt életem tapasztalatai is szervesen kötnek a magyar hazához, akárcsak annak a belátása, hogy „a nagyvilágon e kivűl” nincsen számomra hely. S persze a gyomorból is eredeztethető a nemzeti identitástudat, legalábbis, ha azt mondjuk, hogy csak a magyar haza adhat ételt, munkát, kenyeret.

„A korrupció az, amiből én kimaradok”. Korosztályomból sokan emlékeznek még az egykori magyar humorista-előadóművésznek, Hofi Gézának erre az elhíresült mondására. S mivel mostanában a korrupció állandó témája a politikai híradásoknak, gondoltam, mai jegyzetemben e fogalmat járom körül. Már amennyire képes körüljárni azt egy olyan személy, aki eddig kimaradt belőle.

„Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám” – énekeltük valamikor a hatvanas évek közepén. Úgy tíz éves lehettem, amikor a csillebérci úttörőtáborban a különböző országokból érkezett, piros nyakkendős gyermekek az ebédlő felé vonultak, ki-ki saját nemzeti úttörődalainak az ütemére.