Garzó Ferenc

Kutyanehéz helyzetbe került most a Magyar Kétfarkú Kutya Párt. Néhány évvel ezelőtt eredeti ötletekkel próbálta kiröhögtetni a mai magyar politikai rendszer visszáságait, s lett is nagyra duzzadt választói bázisa.

„Nem igaz, hogy vénkorban az ember többet tud. Csak másképpen emlékezik”. Márai Sándornak ezek a szavai ötlenek fel bennem mostanában, s nem csak azért, mert én is belecsúsztam a hivatalos vénkorba. Hanem azért, mert az egyes emberrel párhuzamosan maga a társdalom sőt, maga az idő is öregszik.

„Elődeink abbéli félelmei, hogy Trianon után feloldódunk a többi nép olvasztótégelyében, talán soha nem volt reálisabb, mint napjainkban.” Ez a mondat Magyarország új köztársasági elnökétől származik.

Egyelőre senki sem tudja teljes felelősséggel megállapítani, miért is halt meg egyik pillanatról a másikra egy sarkvidéki börtön udvarán Alekszej Navalnij orosz ellenzéki politikus.

Azt mondják, az embert sohasem egységes belső akarat vezérli egy-egy döntésében. Többféle megfontolás, érv, pillanatnyi hangulat és távolba tekintő gondolat kerül összetűzésbe egymással a bensőnkben, s végül aszerint határozunk, hogy abban a pillanatban a szempontok mely csoportja került többségbe a lelkünkben.

 A mindenkori hatalom is úgy van kicsit az irodalommal, hogy tükrében önmaga világképét szeretné igazolva látni. A történelem sötétebb korszakaiban ezért az adott pillanatban kormányon lévők szigorúan szabályozták, hogy mely könyveket támogatnak, s melyeket tiltanak. Emlékezzünk csak a hitleri korszak németországi könyvégetéseire vagy a kommunista hatalmak sikeres kísérleteire, hogy a művészeti élet minden ágát kezükben tartsák.

A tudósok városi legendának tartják, hogy a kínai nagyfal az egyetlen olyan emberi alkotás, amely szabad szemmel a Holdról is látszik. Azt mondják, képtelenség, hiszen a Hold ehhez túl messze van, 380 ezer kilométeres távolságból a nagyjából három autópályasáv szélességű falat szabad szemmel kiszúrni olyan, mint egy hajszálat meglátni három kilométerről.

Mi az, ami a magas rangú politikusokat, tisztségviselőket száguldó állapotukban is védi, ápolja és eltakarja? Megmondom: ez az úgynevezett konvoj.

Nem hagy nyugodni a fehér elefánt. Hiába kérlel józanabbik énem, hogy töröljem le elmém tájképéről e képzeletbeli lényt, makacsul felbukkan újra és újra, sőt egyre jobban világít, minél jobban igyekszem halványítani képét.

„Mindegy mit mond, az a lényeg, hogy olyan lenyűgözően mondja!”. Újságírói pályafutásom valamelyik szakaszában hallottam ezt a mondatot, igaz, akkori kollégám ezt irónikusan mondta egy politikusról, akit egyébként jó volt hallgatni, mert jól tudott beszélni, stílusa kétségtelenül lekötötte a figyelmet.

„Humorban nem ismerek tréfát” – ez az idézet Karinthy Frigyestől származik. Kicsit forgatnunk kell agyunkban ezt a mondatot, hogy végigfuttassuk életünk különböző állomásain, és emlékezzünk arra – különösen, ha már megettük kenyerünk javát -, hogy az ellentmondásokkal teli, szomorú vagy éppen tragikus helyzetekből humorral lehetett csak kikecmeregni.

Miközben napi teendőimet végzem, teszek-veszek, bevásárlok, enni adok a macskáknak, feleségem utasításait követve olykor takarítani is igyekszem, zuhanyozom, fogat mosok és nyugdíjasként még próbálom írogatni hétről hétre a jegyzeteimet, észrevétlenül settenkedett el mögöttem az idő. Megöregedtem.