Bíró Béla

A német és teljes Nyugati sajtó egyöntetűen Orbán bukására játszott. Azzal a nem is nagyon rejtett szándékkal, hogy az adások illetve sajtópublikációk, melyekből nyilván a magyarországi ellenzék lelkesen mazsolázhat majd, arról győzhetik meg a magyar választóközönséget, hogy Orbán újraválasztása a Nyugatról való leszakadáshoz, a Magyország, s implicite a magyarok iránt érzett ellenérzések fokozódásához vezet.

Úgy telt el egy hónap, hogy az idő múlását szinte észre sem vettük. Egy hónapja tart a háború, s mintha csak tegnap kezdődött volna. Ami érthető, hiszen az emberi elme számára az események felgyorsulása, s főként az általuk kiváltott erős érzelmek az időmúlás lelassulásának érzetét keltik. A történések hiánya, az unalom, vagy az érdektelenség esetén viszont az idő a szinte már rohan… Kicsúszik a kezünk közül.

Az orosz-ukrán konfliktus kiinduló pontja az ukrajnai oroszellenesség eszkalációja volt. Azaz a xenofóbia és a nacionalizmus. Aminek az ukránok esetében második világháborús gyökerei is voltak és vannak. Az ukránok nagy része – igaz, a Sztálin által Ukrajna ellen elkövetett korábbi atrocitások miatt is – Hitler oldalára állt. Amit „természetesen” Sztálin ismételten megtorolt.

Az Orosz-ukrán háború lassan megfenekleni látszik. Igaz ugyan, hogy az oroszok csupán hadseregük egyharmadát vetették be az ukrajnai harcokba, és Putyin bosszúszomját a nem várt stratégiai helyzet tovább is fokozhatja. Újabb hírek szerint jelentősebb ukrán katonai bázisok ellen már a gyakorlatilag kivédhetetlen hiperszonikus rakétákat is bevetették. Az ukrán ellenállás azonban Putyin legsötétebb rémálmait is felülmúlja.  

A Neue Zürcher Zeitung a kérdés négy szakértője tollából terjedelmes cikket jelentet meg azzal a meghökkentő címmel, hogy „Öt megfontolás, melyek miatt sok német Putyin pártján áll.” A cikk nem közöl statisztikákat, így aztán nem tudhatjuk meg, hogy mennyi is az a sok.

Putyin ukrajnai hadjárata messze túlmutat Ukrajnán, Oroszországon, sőt magán Amerikán is. Azt a szép elképzelést mészárolja le, hogy létezhet valami olyasmi, amit globális „mi”-nek, azaz egyetemesen emberinek nevezhetnénk. Valami, amiben az emberiségért érzett közös felelősség gyökerezhet.

Vigyázó szemünket – a berlini „rendszerváltás” nyomán – immár illendőnek tűnik ismét Párizsra vetni. Mert ha a nem is a világ, de Európa sorsa tényleg a közelgő franciaországi elnökválasztásokon dőlhet el. A francia és a nemzetközi sajtó már jó ideje attól retteg, hogy az – Angela Merkel-i „németországi változások” nyomán létrejött politikai űrt – az atomhalatomként is világtényezőnek tekinthető Franciaországnak kell betöltenie.

Nyugaton –főként Németországban – hosszú évek óta zajlik a vita a bevándorlásról. Anélkül, hogy a helyzet jottányit is tisztázódna. Az új úgynevezett jelzőlámpa koalíció (azaz vörös-sárga-zöld, melyen belül a sárgák a liberálisokat jelentik) hatalomra jutása a viták újabb fellángolásával jár.

A Szovjetunió szétesését követően úgy tűnt, hogy az egyetlen szuperhatalomként színen maradt Amerikai Egyesült Államok – legalábbis látszatra – végérvényesen győzedelmeskedett. A liberális demokrácia térhódítása feltartóztathatatlan. A történelem – azaz az államok közti háborúskodások története – örökre véget ért.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban a 80 éves tanítónénit az egész falu Mária kisasszonynak szólította. S az idős hölgy szinte már büszkén viselte a megnevezést. Nem talált férjet, vagy őt nem találták meg, azt már nem tudom, így aztán gyereket sem szült. De mi mindannyian a gyerekeinek számítottunk. Gyakorta még játszani is az ő udvarára jártunk.

Katonakoromban többhasábos cikk jelent meg rólam a román hadsereg Apărarea patriei című lapjában. A hőstettre, melynek alanya voltam, valamikor tavasztájt kerülhetett sor. Áradt a Maros, s a hullámok már az üzemanyag-raktárt is elárasztották. A benzines hordók – a kaszárnyában tankhadosztály is működött – már a víz színén lebegtek, félő volt, hogy egyiket- másikat elragadja majd a parttalanná dagadt folyó. Minket vezényeltek ki, hogy mentsük, ami még menthető.

Az oltásellenesek körében világszerte elterjedt két legnépszerűbb áltudományos legenda az oltásoknak, főleg az mRNA típusúaknak a férfi illetve női termékenységre illetve a csecsemőkre kifejtett állítólagos hatásán alapszik.