Bíró Béla

A napokban a brüsszeli bürokrácia jeles képviselői egy 173 oldalas radikális tervezetet juttattak el az Európai Bizottság új elnökének, Ursula von der Leyennek. A tervezet – amint arról a Die Welt szerzőkvartettje beszámol – szakít az európaiak Amerikával szembeni kisebbrendűségi komplexusával, s immár nyíltan szembeszegül Trumppal és az amerikai multinacionális vállalatok, főként az úgynevezett technológiai kolosszusok dominanciájával.

Vigyázó szemeink jó ideje Berlinre vetjük. Onnan várjuk azokat a változásokat, melyek a jelenlegi válságból Európát és országainkat kivezetik.

Ez a várakozás azonban mind illuzórikusabbá válik. Bizonyos német, francia, holland, svéd politikusok Lengyelországot, Magyarországot, újabban meg Romániát is a vélemény- és sajtószabadság jogállamai értékeinek megsértésével vádolják, és mindhárom államot (bár a vádak megalapozatlansága nem teljesen azonos) a 7. cikkely szerinti eljárás megindításával, a szavazati jog megvonásával és az Uniós támogatások drasztikus megkurtításával, illetve megvonásával fenyegetik.

A német nyilvánosságban kezd egyszerre nyilvánvalóvá válni az, amit a kívülálló hosszú évek óta evidencia gyanánt észlelhetett. Az ugyanis, hogy Németországban – bárki van hatalmon – jó ideje a zöldek kormányoznak. Persze csupán közvetve. Ők azok, akik a nyilvánosságot mintegy a háttérből „értékekkel” és „erkölcsi parancsolatokkal” ellátják. Az általuk forgalmazott erősen baloldali gondolatok a politikai korrektség alaptéziseiből következően megtámadhatatlanok.

1989 táján, amikor mindannyian az úgynevezett rendszerváltások lázában égtünk, az egyik leggyakoribb fogalom, amely a politikai diskurzusban előfordult, a szubszidiaritás volt. A latin eredetű terminus a demokratikus politikai rendszer egyik meghatározó elvét rögzíti: a társadalmi problémákat azokon a szinteken kell és lehet valóban hatékonyan megoldani, ahol azok felbukkannak. Az elv szorosan kötődik a demokratikus politikai rendszerek egy másik meghatározó követelményéhez, a kompromisszumkényszerhez, azaz a szemben álló álláspontok kölcsönösen elfogulatlan (azaz nem érzelemmentes – mert az soha nem lehetséges –, hanem az irracionális indulatoktól függetlenített) megvitatásához és azoknak a mindenki számára elfogadható engedményeknek a felkutatásához, melyek a hosszú távú megoldások megtalálását lehetővé teszik.

Az európai választásokon nem következett be az a radikális jobbrafordulás (német terminussal Rechtsruck), melyre a jobboldal számított. Ennek ellenére európai összesítésben jelentősen növekedett a jobboldali pártokra leadott szavazatok számaránya, sőt azt is sikerült elérniük, hogy az európai jobboldal a baloldali vagy a baloldalnak elkötelezett csúcsjelöltek helyett saját jelöltjét juttassa a Bizottság elnöki funkciójába. Ezzel lehetőség nyílt nem csak arra, hogy a jobboldal megvethesse lábát hatalomban, hanem arra is hogy némiképp a „konzervatív közép” is kiszabaduljon a baloldal, egészen pontosan a szociáldemokrata partner fogságából.

Németországban éveken át nem eshetett szó keresztényellenességről. Egyrészt, mert a német ateisták egy része is ellenszenvvel viszonyult a keresztény vallásokhoz, másrészt mert még a muszlimok keresztényellenességének emlegetésével nem veszélyeztethette a „társadalmi békét”. Elég kínos volt, hogy az antiszemitizmust mindenképpen el kellett utasítania. S aki ezt a Németországban sem ritka gyilkosságok, erőszaktételek, szervezett bűnözés kapcsán mégiscsak szóvá tette, rögtön el is nyerte a szélsőjobboldali jelzőt.

A tusványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor idei zárórendezvényén Orbán Viktor magyar miniszterelnök beszédét megelőzően Tőkés László is felszólalt. A tábor hagyományaihoz híven és a maga szókimondó stílusában. Minden, amit a romániai magyarság helyzetéről és a 89′ utáni román kormányok nemzetépítő törekvéseiről elmondott, kétségtelen igazság. Az is tény, hogy az utóbbi években, a szociáldemokraták elbizonytalanodásával párhuzamosan a Domokos Géza által életre hívott, majd Markó Béla által tökélyre vitt politikai alkuk esélyei még jelentékenyen romlottak is. Csakhogy az igazság puszta kimondása önmagában még nem jelenti annak elfogadtatását is. Márpedig igazságainkat a román és a nemzetközi közvéleménnyel is el kell fogadtatnunk.

A www.internations.org nemrégen közzétett egy rendkívül alapos, a világ 68 államára kiterjedő Expat Insider című tanulmányt. A tanulmány alapját alkotó felmérés 18 000 interjúalany válaszára épül, és – a 2018-as helyzetre alapozva – azt méri fel, hogy a külföldiek (angol terminussal: expats) hogyan érzik magukat a világ különböző államaiban belföldiként (insiders). A kutatásba csak azok az államok kerültek be, melyekben legalább 75 interjúalany válaszolt a kérdéskör minden fontosabb részletére kiterjedő kérdőív kérdéseire. Végül 68 állam akadt fönn a rostán.

A német bulvársajtót nemrégen visszhangos botrány rázta meg. A közkedvelt német rádiós- és televíziós műsorvezető és Show-man, Thomas Gottschalk, aki a Bayerischer Rundfunknál, a ZDF-nél, az ARD-nél és másutt egész sereg nagysikerű és később mások által is továbbfejlesztett műsorszámot hozott divatba, s aki a reklámiparban is vezető szerepet játszott (hosszú időn át volt a Deutsche Post AG reklámarca), s akit az ország Theaval, feleségével együtt a sírig tartó szerelem és boldogság követendő példájának tekintett, 70 éves korában egy csinos szőkeség kedvéért otthagyta feleségét.

A német sajtó három hete Angela Merkel reszketési rohamaitól hangos. Annak ellenére is, hogy az olvasók nagy része – legalábbis kezdetben úgy tekintette – hogy itt a kancellárasszony magánügyéről van, melynek a nyilvánosság számára nem lehet különösebb jelentősége. Maga Angela Merkel is igyekezett megnyugtatni a nyilvánosságot, hogy nincsen semmi baj, kitűnően érzi magát. Az aggodalmak azonban maradtak…