Bíró Béla

Azt már kezdettől bármely józanul gondolkodó ember tudhatta, hogy a koronavírus által fenyegetett embercsoportok nem korlátozódnak pusztán a 65 év fölöti korosztályra, illetve a csecsemőkre és a súlyos betegekre. Van két másik, a járvány által súlyosan fenyegetett európai embercsoport is, mely hasonló mértékben ki van szolgáltatva a fertőzésnek. A romák és bevándorlók.

A koronavírus által előidézett világjárvány – történhetett volna-e ez másként? – a
nagyhatalmi politizálás egyik fő témájává vált.

Az Egyesült Államok Szervezetének (az ENSZ-nek) illetékes hivatala (szinte már az iróniával határos módon) a koronavírus-járvány hódításának napjaiban tette közzé World Happiness Report-ot (melynek megnevezését magyarra a „Világboldogságra vonatkozó jelentés” gyanánt fordíthatnánk). A jelentés a lakosság közérzetét felmérő, a világ 156 országára kiterjedő közvéleménykutatás eredményein alapul. A ranglista élén Finnország, Svájc és Új-Zéland áll. Németország a 17. Mi, kelet-közép európaiak, a középmezőnyben vagyunk.

A mai Magyarországon heves viták zajlanak arról, hogy a migráció és a koronavírus-járvány közt lehet-e közvetlen összefüggés? A vita megfelelő érvek hiányában puszta politikai vagdalkozásba fullad. Pedig a Die Welt című német napilapban Daniel-Dylan Böhnen Im Labor der Katastrophen (azaz A katasztrófa laboratóriumában) című írása a lehető legvilágosabb érvekkel szolgál.

A szlovákiai választások számunkra is bőséges tanulsággal járhatnak. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a szlovákiai magyarság – akárcsak a romániai – akkor képes a parlamentbe bejutni, ha a választásokon egységesen lép fel. Szlovákiában a magyarság viszonylag magas számaránya ellenére a magyar pártok többségének koalíciója sem volt képes megszerezni a Parlamentbe való bejutáshoz szükséges 7 százalékot.

Fel nem foghatom, mi lehet az oka annak, hogy erdélyi magyar honfitársaim elsöprő többsége eleddig még a nemzetiregiok.eu című internetes oldalon sem kötelezte el magát az európai autonómia törekvések mellett. Attól félni, hogy valakik valahol számon tarthatják, hogy megtettük, botorság. Mellesleg, akit akarnak, amúgy is számon tartanak. Számolhatatlan site-okon. Már a bevásárlásaink, az általunk nézett tévéadók, a megvásárolt könyvek, barátaink listája, szexuális szokásaink, minden-minden lajstromozva van.

A múlt hét közepén véget ért az Amerikai Egyesült Államok történetének leglátványosabb politikai színjátéka. Nem minden előzmény nélkül. A folyamatok már évtizedek óta érlelődek. A Süddeutsche Zeitung amerikai tudósítói, Reymer Klüver és Christian Wernicke Amerika utolsó esélye. Miért kell a világhatalomnak újra gondolnia önmagát című könyvükben már Obama uralmának első három esztendejét követően figyelmeztetnek arra, hogy az amerikai társadalom mindinkább meghasonlik önmagával.

Amerikai tudósok egy csoportja éppen születésem évében „építette meg” azt a világórát, melyen a szaktudományos értelmében vett „világvége” közelségét mérni lehet. Túl bonyolult ahhoz, hogy működési elveit itt leírhatnám, hiszen épp a megbízhatóság érdekében túl sok környezeti összetevő változásait kell számon tartania. Csak a tavalyi év – hivatalosan is közzé tett – méréseinek eredményeiről tudósíthatok.

Egyre több szó esik a nemzedékek közti szakadékokról. A rohamos tempóban digitalizálódó világ, mellyel hovatovább már csak legfiatalabbak képesek lépést tartani, hiszen a száguldó idő – egyik napról a másikra – olyan újdonságokkal rukkol elő, melyek az ember embertársaihoz és önnön világához való viszonyát is alapvetően megváltoztatják. Az emberi kultúra évezredeit a horrorfilmek, a zombivilág utó- és disztópiái, a megakoncertek önkívületei temetik maguk alá. Immár semmi szükség nincs rájuk. A szó szoros értelmében: útjában állnak a „haladásnak”. Fölösleges lomok, melyektől a fiataloknak, hogy egyre zsúfoltabb világukban egyáltalán moccanhassanak, meg kell szabadulniuk.

Az utóbbi években a migrációval foglalkozó német szakemberek mind nagyobb számban látogattak Kanadába, hogy a helyszínen tanulmányozzák a bevándorlók gyors kanadai integrációjának titkait. Kanadában ugyanis gyakorlatilag minden bevándorló – letelepülését követően – szinte már zökkenőmentesen kanadaivá válik. Ez Németországban, de még az egykor valamiféle migrációs álomvilágnak tekintett Svédországban sem nagyon sikerül.