Bíró Béla

25 éve, 1995. július 11-én történt meg az, ami (legalábbis minálunk, Európában) elképzelhetetlennek tűnt. Az éppen széthullóban lévő Jugoszlávia tagállamának, Bosznia-Hercegovinának – többségében muzulmánok lakta – városában, Srebrenicában a Ratko Mladić vezette szerb szabadcsapatok Radovan Karadžić szellemi irányítása alatt több ezer fegyvertelen fiatalembert és férfit mészároltak le.

2016-ban a Suhrkampf Verlag kiadásában az Amazon.de-n (német fordításban, eredetileg angolul látott napvilágot) megvásároltam egy könyvet. Főként az alcím miatt, mely így hangzott: „Az elveszített bizonyosság keresése.” Engem voltaképpen a kérdés természettudományos aspektusai érdekeltek (lásd határozatlansági reláció!), de úgy véltem, hogy bizonyos vonatkozásokban Ulrih Beck is eligazíthat.

Az, ami Amerikában történik több mint megdöbbentő. Nem csoda, hogy a világsajtó szinte már a követhetetlenségig tele van helyszíni tudósításokkal, kommentárokkal, értelmezési kísérletekkel. Sokan úgy vélik, hogy a fő ok az amerikai társadalom rendszerszintű rasszizmusában rejlik. Mások szerint a rasszizmus és az antirasszizmus puszta politikai eszközök arra, hogy az egymással engesztelhetetlenül szemben álló konzervatívok és liberálisok „véglegesen” leszámoljanak egymással.

Az interneten ott cirkulál a japán parlament Trianonnak szentelt üléséről készült videó. Nem világos, hogy kik akik beszélnek. Feltehetően egy erősen jobboldali japán párt képviselői. Trianont mint a Nyugati demokráciák bűntettét értékelik, s bennünket, magyarokat véreiknek minősítenek. Sőt egy olyan mondat is elhangzik, hogy Magyarország nélkül a mai Japán sem lehetne az, ami. A szónok ezt az állítást nem támasztja alá. Bár az is gyanús, hogy mitől lehetnénk mi ennyire fontosok nekik…

Elnézést, hogy ismét riogatnom kell. Egyébként semmi nem áll távolabb tőlem. De hát valóban riadt vagyok. A nyugati lapok sorozatban hozzák nyilvánosságra az idei nyárra vonatkozó meteorológiai előrejelzéseiket. És ők sem riogatni akarnak.

Még végére sem érhettünk a korona-vírus kiváltotta válságnak, az ausztráliai tudósok a környezeti válság súlyosbodásával „riogatnak”. Az már eddig is meghökkentette a szakértőket, hogy az ipari tevékenység, a közlekedés, a fogyasztás csaknem féléves visszaesése szinte semmiféle érzékelhető változást nem hozott. Nyugat-Európában is, de főként Kínában és Indiában, ahol a legnagyobb a légszennyezettség, a légkör kitisztult ugyan, de a – felmelegedést voltaképpen okozó – üvegházgázok koncentrációja nem csökkent.

Németországban heves viták folynak az úgynevezett elővigyázatossági-paradoxonról. Lényege a személygépkocsik biztonsági övének példájával szemléltethető. Ha a gépkocsi minden utasa is beköti az övet, akkor is csupán néhány ember akad majd, aki ennek köszönhetően túlél egy olyan balesetet, melybe egyébként belehalhatna.

A székely autonómiára vonatkozó törvénytervezet nem csak megbukott, de olyan tragikomédiába is torkollott, melyet nézetem szerint a román történelmi emlékezet is megpróbál majd valami módon elfelejteni.

A korona-vírus az utóbbi időben szinte már elfeledtette velünk a környezeti válságot. A jelenség érthető, hiszen a környezeti válságtól eltérően a járványban mindannyian közvetlenül érintettek vagyunk, vagy mi, vagy legközelebbi hozzátartozóink. És ez a járvány egyetlen korábbihoz sem hasonlítható. Nem ismerjük természetét, lefutását, következményeit.

A felvilágosodás meghatározó jelentőségű filozófusai szinte kivétel nélkül megbélyegezték az úgynevezett előítéleteket. Immanuel Kant „Mi a felvilágosodás?” című tanulmánya ennek az attitűdnek egyik jellegzetes kifejeződése. Kant úgy vélte, hogy az előítéletek másoktól átvett, átgondolatlan vélekedések, melyek a nagykorúság, azaz a józan ész használatára való képesség kialakulatlanságának jele gyanánt értékelhetők.

Úgy írok egyfajta húsvéti köszöntőt, hogy a szó hagyományos értelmében talán nem is volnék hívő. Ámbár egyetemi tanárként semmi esélyem sem lett volna arra, hogy magyar és világirodalmat adjak elő, ha nem ismerem a Bibliát. Irodalmárként esztétikai vonatkozásban valóban szent szövegnek kellett tekintenem.