Bíró Béla

Németországban vasárnap választottak. Az eredmény – amint az várható volt – lesújtónak bizonyult. A németeknél a háború utáni évtizedekben két pártalakulat (voltaképpen egy pártalakulat, a szociáldemokrata és egy pártszövetség: a kereszténydemokrata CDU és a keresztényszociális CSU gyakorolta a hatalmat.

Európa mind lehangolóbb éveket hagy maga mögött. Fejünk fölött az egyesült Európáról álmodó, lábukat bárányfelhőkről alálógató brüsszeli bürokratákkal, talpuk alatt a földrengések, hurikánok, árvizek által rengetett és szaggatott anyafölddel, s köröttünk a minden korábbi illúzió dacára egyre leküzdhetetlenebbnek tűnő világjárvánnyal tekintünk a jövőbe is.

Ha széttekintünk Európában, mindenütt csak zűrzavart, kapkodást, tehetetlenséget látunk. Úgy tűnik: azok a nyugati politológusok, akik már jó ideje a politika végéről beszélnek, igazat szólnak. A posztmodern, önmagukat továbbra is liberálisnak aposztrofáló politikai rendszerek a „liberális demokrácia” diadalra juttatásáért folytatott világméretű küzdelmükben tökéltesen amortizálódtak.

Az ember sajnos konzervatív állat. A nézeteit sűrűn és felelőtlenül változtatgathatja, de a szokásairól, pazarló életmódjáról, kényelméről a legbeszédesebb tények dacára sem mindig hajlandó lemondani. Pedig ha ragaszkodik létbiztonságához, természeti környezetéhez, az élet és a művészet szépségeinek élvezetéhez, kénytelen lesz megtenni. Méghozzá mihamarabb…

A nyugati sajtó az utóbbi időben mind gyakrabban foglalkozik Kína nukleáris kapacitásainak szinte rohamos bővülésével. Az atomerőművek teljesítménye a közeljövőben kétszeresére növekszik, pedig Kína hatalmas energiaigényének több mint egy ötödét máris az atomerőművek szolgáltatják.