Újra és újra elhisszük, hogy biztonsági rendszereink képesek megvédelmezni bennünket a terrorizmustól. Társadalmaink hosszú évek óta a biztonság jelszavával szolgáltatják ki önmagukat annak a mindenható államnak, mely immár minden lépésünket nyomon követheti, minden szavunkat rögzítheti, és tárolhatja, s ezek alapján érzelmeinket, álmainkat is kifürkészheti. Többet tudhat rólunk, mint mi önmagunkról.
És újra és újra megdöbbenünk, hogy mindezzel, pusztán magunkat fosztjuk meg szabadságunktól, hiszen a terroristák, lám, továbbra is szabadon garázdálkodhatnak. A kulcsszó a szabadon. A terrorista szabadsága ugyanis a modern szabadság-fogalom csimborasszója. A modernitás negatív szabadságának korlát nélküli ?felmagasztosulása?. A terrorista ugyanis függetleníti (azaz szabaddá teszi magát) magát mindentől, ami emberi, még önnön halálfélelmeitől is. Egész személyiségét, testét és lelkét egyaránt a gyűlölet, a bosszú, a gyilkolás eszközévé zárja össze.
Az ?eredmény? eszeveszett, értelmetlen pusztítás, ártatlanok halála, s az életben maradottak döbbenete, rettegése és bosszúvágya. A bosszúvágy bármennyire is értelmetlen, érthető. Hiszen a terrorizmust valami módon tényleg meg kellene végre fékezni. A legkézenfekvőbbnek tekintett módszer, az elrettentés azonban nem válhat be. Aki halálra szánja magát, azt nemigen van, amivel elrettenteni, legfeljebb megelőzni lehet, de azt is pusztán a modern társadalmak legfontosabb értékeinek: a személyes szabadságnak és az emberi méltóságnak a teljes feláldozásával.
A párizsi vérengzések igazolni látszanak azokat, akik a migránsáradat beindulása óta a terrorizmus veszélyére figyelmeztettek. Az integrálhatatlan kisebbségekre vonatkozó narratíva is bizonyítottnak látszik, hiszen a merényletek egyik színhelyén talált útlevél tanúsága szerint az egyik terrorista valóban migránsként érkezett Európába.
De ha nem így lenne is. A tökéletes biztonság elérhetetlen. Arabok milliói élnek Európában és Amerikában. Minden arabnak kinéző ember minden lépését egyetlen titkosrendőrség sem követheti, s ha követi is, szándékaikat aligha ismerheti fel. Legalábbis tévedhetetlenül. Arról nem is beszélve, hogy ? amint azt egy terrorista eldicsekedte ? a hatóságoknak mindig szerencséseknek kell lenniük, hogy a merényletet megakadályozhassák, a terroristának azonban csak egyetlen egyszer. A párizsi merénylők, ahogy az várható is volt, nem telefonáltak, nem interneteztek, találkozni is csupán semleges terekben találkoztak, semmi írásos nyomot nem hagytak maguk után. De ha a telefonos lehallgatások, az internetes üzenetváltások rögzítése, a titkosrendőrök légiói nem voltak képesek megakadályozni a merényleteket, abból logikusan következne, hogy a megelőzés eddigi módszerei elégtelenek.
Mindenekelőtt az okokat kéne felderíteni. Ahhoz ugyanis, hogy egy emberi lény tudatosan, előre megfontolt szándékkal egy ? a túlélés legkisebb esélyét sem kínáló ? terrorakcióban áldozhassa fel egyetlen életét, súlyos indítékok szükségeltetnek. A fanatizmus önmagában aligha lehet elegendő, arról nem is beszélve, hogy az embert fanatikussá is a körülmények teszik. Sokat mondó tény, hogy a párizsi terroristák tökéletesen beszéltek franciául. Tehát immár franciává vált bevándorlók leszármazottjaiként Franciaországban és Belgiumban szocializálódtak. A terrorizmus okait akkor tudnók valóban hatásosan és tartósan felszámolni, ha szembenéznénk azzal a ténnyel, hogy az okokat ? részben legalábbis ? maguk a nyugati társadalmak generálják.
Erre a közismert paradoxon, hogy az ígéret földjére érkező bevándorlók jelentős része egy-két nemzedék alatt a nyugati demokrácia engesztelhetetlen ellenségévé válik, egyértelműen utal. S vajon nem azért-e, mert az ígéretek teljesedése elmarad? A Franciaországban, Németországban, Angliában letelepedett bevándorló gyerekeit az oktatási rendszer nacionalista felhangoktól sem mentes francia, német, angol önérzetre neveli. Felnőtt fejjel azonban rá kell ébredniük, hogy az őslakosok őt mégsem hajlandóak teljes értékű franciának, németnek vagy angolnak elfogadni. Tessék belegondolni: Németország a menekülteket és a bevándorlókat most is és bevallottan olcsó munkaerőként fogadja be. A bevándorló ugyanazt a munkát, amit a német, jóval kisebb fizetésért lesz majd kénytelen elvégezni. Vagy olyan munkákat kell végeznie, melyekre a német nem is vállalkozik. Az sem éppen az emberségesség non plus ultrája, hogy nem hozhatják maguk után a családjukat, hogy a Fölközi-tengeren való átkelés során életüket kell kockáztatniuk, majd Dél-Európán kell (esőben-fagyban) átvergődniük. És ha megérkeztek, elveszített hazájuk után nyelvüket és kultúrájukat is fel kell adniuk. Mindez már önmagában is kínkeserves dolog, főként, ha ? mintegy szarkasztikusan ? az emberi jogok, a nyugati szabadság és méltányosság ünnepi eszméinek jegyében zajlik. S ha még az is kiderül, hogy az erőfeszítés merőben fölösleges volt, hiszen a többség továbbra is az ?arabot? látja bennük, az elkeseredettség indokoltságát aligha vonhatjuk kétségbe.
S ha az ?arabok? hangot adnak az elkeseredettségnek, rögtön rájuk lehet sütni a pecsétet, hogy integrálhatatlanok.
Mindez természetesen együtt sem lehet alapja annak az elvakult gyűlöletnek és gyilkos kegyetlenségnek, mellyel akcióikat elkövetik. A fanatikus eszmerendszerek befogadására azonban fogadókészséget teremthet.
A párizsi gyilkosságsorozat (egy év alatt immár a második) minden európait joggal tölt el keserűséggel, iszonyattal és kétségbeeséssel. Ami azonban legalább ennyire tragikus az az, hogy legtöbb kommentátor pusztán technikai jellegű kérdéseket boncolgat. A nyugati államok felelősségének kérdése, az arab világ ügyeibe való beavatkozás és az arab kisebbség másodrendű állampolgárként való kezelése fel sem merül.
Így pedig minden technikai jellegű megelőző akció dacára újabb merényletekre számíthatunk. Ideje volna stratégiát változtatni. A fennkölt lózungok helyett némi valóságos empátiával?