A kedden elhunyt Göncz Árpád, a rendszerváltozás utáni első magyar államfő, a harmadik Magyar Köztársaság első elnöke olyan példaképe az államférfiúi erényeknek és méltóságnak, amelyhez előtte sem, és a múlt század utolsó évtizede óta sem tudott senki felnőni.
Hallatlan népszerűségének titka annyira nyilvánvaló, hogy mindenki sorolni tudná: példás élete, irodalmi és politikai műve, természetesen, de ezek mellett a mindennapokban: embersége, meleg közvetlensége, fantasztikus szerénysége.
Egyszer találkoztam vele, amikor már jó ideje ?mindenki Árpi bácsija? volt, egy könyvvásáron mutattak be neki, képzelhetik, hogy a társalgás nem körülettem forgott… De két dolgot valamelyes emberismerettel rendelkező újságíróként közvetlenül észrevettem nála: az egyik a figyelem képessége, amellyel a beszélgetésben résztvevőket hallgatta, a másik a leírhatatlan fájdalmasság kifejeződése az arcán, amely a volt politikai foglyok legtöbbjének sajátja.
Göncz Árpádot az 1956-os forradalom és szabadságharc aktív résztvevőjeként a magyarországi állami terror szovjethatalom által irányított pribékjei életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Igaz, másokat, Nagy Imrééket, Maléter Pálékat halálra, de képzeljük bele magunkat lelkileg a helyébe és a családja helyébe! Közel hét év múlva, általános amnesztia után szabadult a börtönből ? ahol nem lett embergyűlölő, nem kérgesedett meg a szíve, de nem is lett megalázkodó, sorsába belenyugvó, bár utána is, kényszerű munkahelyein sok megpróbáltatás érhette.
Göncz Árpád a magyarországi rendszerváltozás egyik fontos alakjaként tért vissza a politikai életbe. Tamás Gáspár Miklós filozófus, aki szintén aktív szerepet vitt abban az időben, Göncz Árpád harcostársaként is, tegnapelőtti nekrológjában erről a történelmi mozzanatról a következőket írja: ?Ő kötötte össze az 1946-i és az 1989-i köztársaság szellemét és szólásformáit. Meghatározó tagja volt az 1989-i fordulat meghatározó pártjának, az SZDSZ-nek, amelyet éppen 1989 békés forradalma miatt gyűlölnek és iktatnak ki a történelemből.? És idézek tovább: ?(Göncz Árpád) volt az az ember, akinek a szabadelvűség és a demokratizmus Kossuthot, Petőfit, Eötvöst, Bibót jelentette, de ? miért de? és! ? a demokratikus ellenzéket is, amelynek a teoretikusa és ihletője Kis János volt.?
Különös sorsközösséggel ajándékozta meg Kelet-Európát akkor a történelem, két ikercsillag ? Göncz Árpád magyar és Václav Havel csehszlovák államfő ? irodalmi és politikai testvérségével, gyönyörű személyes barátságával. Egy olyan nagy barátsággal, amelyben éreztük a történelem igazságtevő gesztusát. Mindketten drámaírók és prózaírók voltak ? de legfőképpen rokonok voltak abban, hogy azt az eszményt képviselték, miszerint a hatalom azoknak való, akik nem akarják.
Göncz Árpád a börtönévek alatt jelentős műfordítóvá nőtte ki magát, angolból fordított, neki köszönhetjük Ernest Hemingway, William Faulkner, Agatha Christie és még sok más nagy író több jelentős művét magyarul.
Göncz Árpád tíz évig volt Magyarország államfője. Nem akarta, de államfő lett, az egyensúly és a békesség köztársasági elnöke. Hadd idézzem politikai, államfői ténykedése lényegének megfogalmazását szintén Tamás Gáspár Miklós tollából:
?Göncz Árpád radikális demokrata volt 1956-ban ? életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték emiatt ?, és radikális demokrata volt a rendszerváltás nagy szabadelvű pártjában, és az maradt a köztársaság elnöki székében is. Most majd érzelegni fognak sokan, hogy édes Istenem, milyen derék, jószívű, jámbor férfiú volt ? s akik szívesen elfelejtik, milyen sziklaszilárd ellenálló volt 1989 után is, hogy mennyire következetesen (hisztéria és hencegés nélkül) állt helyt a polgári demokrácia baloldalán.?
Igen, és most, e futó megemlékezés befejezéseként ki is merül mondanivalóm a következő szomorú megállapításban: a jelen, amely immár az utókora mostoha Göncz Árpád köztársasági elnökkel ? vagyis hát nem is Göncz Árpáddal, hanem velünk, a magyar demokráciával, a Harmadik Köztársasággal. Amikor kilencvenedik születésnapján szerenádot adtak neki, a Verdi Nabucco című operájának szabadságról szóló híres részletével, az adaptált magyar szöveg azzal ért véget: Lesz még magyar köztársaság! Bízzunk benne!