A magyar reformok, amint azt a vízcsapok is dalolják, működnek. Ismét dübörög a gazdaság. Az első dübörgés is gyanús volt, ez a második sem kevésbé. De ki vagyok én, hogy bármelyiket is kétségbe vonhattam volna, illetve vonhatnám. Az utóbbiról ráadásul úgy tűnik, van is benne némi igazság. Az azonban gyakorta ejt kétségbe, hogy ezt a másodikat is egy olyan reklámstratégia kíséri, mely már-már kísértetiesen emlékeztet a negyvenedik-nyolcvanadik éveit taposó hazai generáció alapélményéhez, a Ceau?escu korszak ? folytonosan vívmányokról áradozó ? világához. Ahhoz a Ceau?escu-koszakhoz, melyhez én legepésebb pillanataimban sem hasonlíthatnám a mai Orbán-korszakot.
Csakhogy, bocsássa meg nekem a múló idő, egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni az egykori RTV és a mai MTV hírműsorai közti analógiáktól. Az, hogy Ceau?escunak miért kellet folytonosan szajkóznia, hogy minden világok legjobbikában élünk, mai történelmi távlatból elég jól érthető. (Sokunknak akkor is az volt.) Sőt, még az is könnyen belátható, hogy a ma élő románok több mint fele miért véli továbbra is, hogy akkor jobb volt. A Ceau?escu-rendszer mindannyiunkat megalázott, de román polgártársaink túlnyomó többsége a megaláztatásoktól játszi könnyedséggel elvonatkoztathatott. Ők ugyanis megkapták a jogot, hogy minden fenntartás nélkül és legálisan gyűlölhessenek bennünket, magyarokat, németeket, zsidókat. A perverz gyönyörök leggyönyörűbbike, a másik embercsoport ? kifejezetten dicséretes ? megalázásának lehetősége sok mindenért kárpótolhatott és kárpótolt is. Számunkra azonban, akik Ceau?escut (főleg a játszma vége felé) illendő módon utáltuk, megfoghatatlan, hogy Orbán Viktornak, akit amúgy imádnunk kéne, mért kell már-már ugyanazt tennie?
Elismerem, hogy a magyarországi szocialista-liberális uralom követett el bűnöket is. Azt is, hogy nem egyszer sérthette a magyar önérzetet. Gyakorta olyan, a nemzet fogalmát megkérdőjelező nyugat-európai elméletek jegyében, melyeknek manapság (legalábbis bizonyos vonatkozásokban) maga Nyugat-Európa is hátat fordít.
Az alaphelyzet inkább valami empátiára hajló párbeszédet igényelt volna. A kétharmad meg is teremtette a méltányos kiegyezés feltételeit. Nem lett volna könnyű, hiszen a korábban birtokolt pozíciókról senki nem mondhat le egykönnyen. De miért is kellett volna mindenről lemondani? A baloldalnak bőven voltak gyakorlott, és egy értelmes reálpolitika számára partnerként megnyerhető szakemberei és politikusai is.
A nemzeti konszenzus kísérletére azonban a nemzeti összefogás rendszerében kísérlet sem történt. Így aztán jött minden lehetőségek legrosszabbika, a szocialistáktól sem idegen kormányzati radikalizmus. Mindenkit kitakarítani az államhatalomból, aki nem a mi emberünk. Az igazság kedvéért tegyem hozzá, hogy a szocialisták erre ? az első Orbán-kormány után ? alig ?kényszerültek rá?, hiszen a Fidesz akkor még józan mérséklettel megtartotta a korábbi államapparátus jelentős részét, s többé-kevésbé a civilszférát is respektálta, az új szocialista uralom azonban radikálisan visszarendezett, az Orbán-garnitúrának írmagja sem maradhatott.
Ebből a második Orbán-kormány levonta a következtetést, úgymond. Az egykori szociálliberális tábor tagjai pedig minden korábbinál inkább a jobboldal engesztelhetetlen és önveszélyes ellenségeinek a pozíciójába merevedtek. Nem voltak képesek ellenfelek, azaz ? egymással versengő, de az ország érdekeit szem előtt tartó ? partnerek lenni. Mindent, amit a hatalom kezdeményezett, dühödten elutasítottak. Annak ellenére is, hogy a jobboldalnak számos alapvető kérdésben kétségtelenül igaza volt. Ráadásul úgy, hogy nyugat-európai trendeket követett. A szocialistákkal rokonszenvező magyarnak, ha a rendszerkritikus nyugat-európai közgazdászok és szociológusok munkáit lapozgatta, kétségbe kellett esnie. Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az a szociálliberális baloldal, mely jó százötven éven át a legkorszerűbb nyugati eszméket közvetítette Magyarországra, megrekedt a múlt század 70-es és 80-as éveinek gondolatrendszerében, miközben a Fidesz szinte napra készen követte a legkorszerűbb, bár az adott pillanatokban még Nyugaton sem mindig trendinek tekintett trendeket.
A tragikomikus az, hogy ennek ellenére is képtelennek bizonyult arra, hogy maga váljon a nyugati eszmék következetes és minden neurózistól mentes közvetítőjévé. Rögeszmévé avatta a nemzetellenes baloldal ásatag, de sajnos a baloldal által folyton és gyanútlanul ?visszaigazolt? doktrínáját, és végül ? legalábbis a propaganda szintjén ? valamiféle siralmasan nevetséges Ceau?escu-epigonizmusnál kötött ki.
Mindez ? sajnos ismételnem kell ? nem kizárólag a Fidesz bűne. A politika társasjáték. Egymagában senki nem válhat tévelyedetté. Társak kellenek hozzá.
A jelek szerint vannak.
Mindennek pedig nem csak a magyar társadalom issza a levét, hanem mi ? ebben a kérdésben legalábbis ? csaknem ártatlan ? és a Fidesz kormányzat által szenvedélyesen szeretett ? határon túli magyarok is.