Nagy dolog a nosztalgia.
Szombaton vagy vasárnap, mindenesetre hétvégén vagy szabadnapon, magyaros ételeket főzök Mikunának. Gulyáslevest vagy lucskos káposztát, zöldpaszulylevest vagy töltött paprikát, töltött karalábét vagy tárkonyos levest. Persze tudja a fene, mi a magyaros, a gulyásleves bizonyára, a többi azonban… Fogalmazzunk inkább úgy, hogy erdélyi ételeket, melyek közül ő egyet sem ismert korábban.
Hadd ne legyek álszerény: jól főzök. Férfias nagyvonalúsággal, kevésbé kecses hagymakarikákkal, de jól. De akárhogy is igyekszem, nem tudom a tárkonyoslevesnek azt a színt adni, amit a nagymamámnál láttam. Valahogy olyan sárgásfehér szín volt az, mégis inkább fehér: mit nem tett bele? Paprikát talán?
Tegnap ismét azt főztem. Tettem bele paprikát bőségesen, aztán joghurtos eresztéket is jól felhabarva. Abba már nem tettem paprikát, ne pirosodjon fölöslegesen. Mégsem lett olyan.
Szinte meg vagyok győződve, hogy ha nem teszek bele paprikát, akkor sem lesz elég fehér. Jut eszembe, mintha az övében rizs is lett volna: azzal is megpróbálkozom. De próbálkozhatom akármivel: nem lesz olyan.
Megnyugodhatnék: ha nem lesz, hát nem lesz. Számtalanszor megéltem már, hogy a múltat nem lehet visszahozni, s aki ezen igyekszik, az csak saját magát keseríti. A múlt tovalibben, és már csak az emlékeidet őrzöd valamiféle furcsa diafilm formájában.
Amikor elkerültem Kolozsvárról, és Marosvásárhelyen nem találtam örömfoci-csapatot, gondoltam, kéthetente visszajárok focizni a szülővárosomba. Óráim is voltak olyankor, hát beiratkoztam ismét. De a jobbhátvéd posztján, amely évtizedekig az enyém volt, más jelentkezett be, balhátvédet pedig nem szívesen játszottam. Többször nem mentem oda: ami véget ért, véget ért.
Így ért véget a nagyanyám tárkonyos levese is. Akárhogy igyekszem, nem tudom visszavarázsolni többé, ahogy őt sem, hogy még egyszer elmondhassam neki, hogy szerettem. Ha van valamilyen égi gyorsposta, bizonyára tudja; de ez sem vigasztal meg minden esetben.