A napokban jött a hír: 96 éves korában meghalt Jean-Marie Le Pen, a francia szélsőjobboldal történelmi alakja. A polgári demokrácia Franciaországában éles határ választotta el egymástól barátait és ellenségeit: voltak, akik csodálták kétes érzelmekre ható szónoki teljesítményét, fülbemászó nacionalista szólamait, s voltak, akik riadtan figyelték, hogy politikai megnyilvánulásai nyomán miként ébredeznek a társadalom egyes rétegeiben a régi „ordas eszmék”.
Az egykori idegenlégiós történelemben elfoglalt helyét négy évtizedes politikai pályafutása jelölte ki. Az általa 1972-ben megalapított Nemzeti Front célja az volt, hogy egységbe rántsa azokat, akik a második világháború idején együttműködtek a nácikkal, politikai képviselethez juttassa őket. Az újfasiszta jelzőt soha nem is tagadta, olaszországi testvérpártjával, az Olasz Szociális Mozgalommal és annak vezetőjével, Giorgio Almirantéval együtt makacs büszkeséggel emelték magasra az újfasizmus zászlaját. Le Pen sikeresebbnek bizonyult itáliai kollégájánál, amennyiben pártja pár év alatt versenyképes erővé vált. Bár 1974-ben még egy százalékot sem ért el, a 2002-es elnökválasztásokon bejutott a második fordulóba, emiatt a demokratikus erők körében ugyanolyan pánikot keltett, mint utóbb a román Georgescu második fordulóba jutása, ezért akkor a francia demokratikus erők összefogtak, hogy végül Jacques Chirac legyen a befutó.
A párt számára azonban magának a vezetőnek a személye jelentette a legnagyobb terhet: a holokauszt tagadása és faji gyűlöletkeltő propagandája már nem fért meg a demokrácia amúgy sokszínű nézetrendszerébe, Le Pent többször is elítélték szélsőséges kijelentései miatt, és pártja is kivetette magából. Lányának, Marie Le Pennek adta át e formáció vezetését, aki mind a mai napig igyekszik közepére húzni a pártot, melynek nevét Nemzeti Összefogásra változtatta.
Le Pen halála alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjunk egy kicsit az ideológiai-politikai címkék természetén is. A nagy világégés után egyértelműbbnek tűntek a határok. A szovjet tömbben a kapitalista ellenségek és a kommunisták között húzódott a választóvonal, bár Sztálin több más jelzőt is kitalált neki nem tetsző elvtársainak likvidálására, így lettek „revizionisták”, „opportunisták”, „trockisták” a különféle „elhajlók”. Nyugaton pedig egyik oldalra helyezték a „kommunistabarátokat”, az antidemokratikus, „felforgató elemeket”, így az újfasisztákat is, a másik oldalra pedig a demokratikus rendet megtartani akaró erőket. Idővel viszont – például a kelet-közép-európai rendszerváltások és a Szovjetunió megszűnése után – a címkék nagy részének vagy megváltozott a jelentése, megítélése, vagy több változatra oszlottak, s mindegyik „finomíthatta”, „pontosíthatta” saját jelentését. A The Guardian brit napilap néhány hónappal ezelőtt próbálta megvilágítani, mennyire pontatlan a „szélsőjobboldali” jelző az e körbe sorolható pártok esetében.
Külön kategóriába sorolja például a „radikális jobboldalt”, amely a nacionalizmust és a tekintélyelvűséget tartja a legfontosabb értéknek, hívei úgy vélik, hogy minden államban csak az „őshonos” lakosságnak van helye. E nézetet vallók közé sorolja a lap Marine Le Pen francia pártját, a holland Szabadságpártot, a spanyol Voxot. A The Guardian szerint a szélsőjobboldali pártokkal ellentétben a radikális jobboldali pártok demokratikus keretek között működnek: nem dolgoznak aktívan a demokratikus rendszer felforgatásán, és nem helyeslik az erőszak alkalmazását. De ott van még a „populista” jelző, amelyet szintén a pártok adott csoportjára alkalmaznak. Ezek főleg azt sugallják, hogy a társadalomban végső soron szöges ellentétben áll egymással a tiszta lelkű nép, és a „mocskos kezű” korrupt elit. De a közbeszédben gyakran halljuk a „konzervatívok”, „ultrakonzervatívok”, „nemzeti-konzervatívok”, „euroszkeptikusok”, „klímaszkeptikusok” meghatározást is, akárcsak a „kemény jobboldal” kissé homályos jelentésű jelzős szerkezetet. De a jobboldal szélső mezejére helyezik el a „bevándorláselleneseket” is. És ott van a nacionalista jelző. Ahogy Donald Trump számára „Amerika az első”, Le Pen is azt a jelszót kiáltotta az égre, hogy „Franciaország az első”.
Más kérdés, hogy a fent említett pártok egyike sem hordozza magában tisztán a címkéjére írt tartalmat. Hiszen a lakosság minél szélesebb rétegeit akarják megszólítani, azok tagjai pedig a mai kor sajátosságai miatt túlságosan sokrétűen vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan leegyszerűsítve látják a világot, olykor maguk sincsenek tisztában a szűkítő fogalmakkal, túl nagy különbségek vannak a tanultsági szintek és az életkörülmények között, emiatt a nézetek tárházát ma minden versenybe induló pártnak a korábbiakhoz képest egyre szélesebbre kell tárnia. A maguk kommunikációjában keménykedő pártok aztán kormányra kerülve – sokszor a koalíciós kényszerek miatt is – tompítani kénytelenek harci kiáltásaikat.
Általános jelenség, hogy szinte minden országban a pártok tiltakoznak a leegyszerűsítő címkék ellen, miközben ragaszkodnak is címkeszerű meghatározásukhoz, hogy jól megkülönböztethessék magukat az olykor túl sokszínű palettán. A „szélsőjobboldali” minősítés ellen ugyanúgy tiltakoznak, mint a másik oldalon a „szélsőbaloldali” szó ellen. Korunkban tehát a politikai szereplők nem tudnak, nem is akarnak szabadulni kettős természetüktől, nevezetesen, hogy minél inkább mérsékelteknek mutassák magukat, s ezért középre húzódnának, ugyanakkor kemény, harcos, kompromisszumot nem tűrő rettenthetetleneknek is tűnjenek.
Ebben az emberi sorsokat tétnek feltevő játékban felmerül a kérdés: a homályos, de nem túl biztató jövőben a nemzetközi helyzet alakulása nem fogja-e felülírni a jelenlegi politikai címkéket? Mintha a kínai pénzügyi térhódítást, az orosz katonai terjeszkedést, a világ úljbóli tömbösödését, az újabb világháború egyre kevésbé irreális rémképét egyelőre elhomályosítanák a lelkekért folyó pártháborúk. De hát a politika is olyan, mint mi magunk, magánemberek: saját pillanatunkat akarjuk uralni címkével vagy címke nélkül, hiszen az ismert közhely szerint „az élet oly rövid”. Úgy tűnik, csak a Le Penek és az általa dédelgetett démonok élnek hosszú életet.