Miután a múlt év végén bekerült az egyik romániai streamingszolgáltató kinálatába, végre meg tudtam nézni Az újév, amely soha nem jött el című hazai filmet. Előzményeiről, velencei és a világ más tájain elért sikereiről már sokat olvastam-hallottam, mint ahogyan arról is, hogy az operatőr Bíró Boróka, aki nemcsakhogy csíkszeredai, hanem ráadásul falusfelem, zsögödi, a fiatal női alkotóknak járó rangos nemzetközi elismerést is kapott. Nos, a film nekem egyáltalán nem okozott csalódást, sőt a diktatúra emlékeinek a korhű felidézésével, komor és abszurd hangulatának újrateremtésével csak fokozta azokat a szívszorító érzéseket, amelyekben nemzedékemnek része volt. Napokon át nem is tudtam magam kivonni a hatása alól, újra átéltem mindazokat a történeteket, amelyekben egykoron, akár közvetlenül, akár közvetetten részünk volt. És leginkább az emberi méltóság sárbatiprását a közszolgáltatások korlátozásával és felfüggesztésével, az otthonok porrá zúzását a kilakoltatásokkal és városrombolásokkal, a határokon túli menekülésekkel, a két órára korlátozott és az erőltetett ideológiai képzésre, a hatalom bármilyen kinyilatkoztatására összpontosító tévéműsorokkal, a lehallgatásokkal és a munkaközösségek, családok életébe is beszűrődő állandó gyanakvásokkal és megannyi más apró részlettel, amelyek a ma fiataljai számára már egyszerűen hihetetlennek tűnnek.
Emlékszem, amikor elmeséltem immár a fogyasztói és kommunikációs társadalomban felnőtt Sapientiás egyetemistáimnak, hogy egykoron egyszerűen nem lehetett hallgatni bizonyos rádióállomásokat és dugdosni kellett jónéhány könyvet, ha az ember olvasni akarta, volt olyan pályatársam, aki nem cigarettákat, hanem üres nyugati cigarettás és sörös dobozokat gyűjtött, ritkaságszámba ment egy-egy feliratos műanyag zacskó és aki valahol Bukarestben talált magának egy pár, exportról visszamaradt háromcsíkos, Kolozsváron gyártott sportcipőt, az már menőnek számított, nos akkor tisztelettudóan meghallgattak ugyan, de láttam rajtuk, hogy inkább csóválják a fejüket: hogy-hogy nem lehetett hallgatni, olvasni, bármit, ugyan ki tiltotta meg. Hogy-hogy elvették a villanyt, ugyan bizony ki vette el. Hogy-hogy nem lehetett külföldre menni, amikor ma mindenki oda megy, ahová akar. Hogy-hogy nem lehetett kapni semmit, amikor manapság kézzel-lábbal a túlfogyasztás ellen tiltakozunk és így tovább.
A film nagy érdeme, hogy nem történészi tanulmányokban, hanem a mindennapi élet földközelségében hozza vissza azokat a napokat, éveket, heteket és hónapokat, amelyek beleégtek minden sejtünkbe és teszi ezt nem csupán a szűkszavú forgatókönyvvel, hanem olyan berendezéseivel, díszletezéseivel, amelyekben ott sorakozik a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek majd valamennyi tárgya, egységesre hangolt konyha- és szobaberendezése és sok-sok más minden, amelyek éppen Bíró Boróka operatőri munkája nyomán, a közel-és totálképek változtasságával, az érzelmeket, a színészi játékot alátámasztó kameramozgásokkal jutottak érvényre.
Boróka Bukarestben végezte a főiskolát és ott tört fel. Mindig is úgy gondoltam, hogy mindazoknak, akik kezdetben kevés, majd egyre több román nyelvi tudás birtokában ez sikerült, akiket ott megismertek és megbecsültek, jóval nagyobb elismerést hoznak székelyföldi és erdélyi magyar közösségüknek, mint az, aki néhány szólamot pufogtatva, szólásszabadságában immár egyáltalán nem korlátozva, itthon adja elő a nagy szövegeket a megmaradásról és ittmaradásról.
Harmincöt esztendővel ezelőtt és a rákövetkező időszakokban, fokról-fokra és lépésről-lépésre az új év végre-valahára Romániában is eljött, és ideje, immár 2025-ben is, mindezt még nagyobb mértékben észrevennünk és lehetőségeit felhasználnunk.
És még valami. Hogyha a középiskolákban külön tantárgyként kezdik oktatni a kommunizmus történelmét, akkor segédanyagként vetítsék le ezt a filmet is, lehetőleg meghíva a szülők és nagyszülők nemzedékének egy-egy képviselőjét, hogy beszéljenek mindarról, ami ma már érthetetlen, de mégiscsak ez volt az az élet, ahonnan gyökereik fogantak.