Az utolsó idei jegyzetemben, tekintettel a legújabb kormánytárgyalásokra, hadd tegyek fel egy találós kérdést kedves hallgatóimnak: vajon tudják, hogy 1989 után hány miniszterelnöke volt Romániának? Tíz, húsz, harminc? Hogy ne raboljam el az idejüket és mielőtt belemerülnének a találgatásokba, megmondom, mert alaposan utánanéztem: harmincegy.
Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy harmincöt év alatt átlagban alig egy év jutott egy miniszterelnökre. De persze, mint általában a politikában, a helyzet nem ilyen egyszerű, hiszen voltak – nagyon kevesen – akik négy éven át töltötték be a tisztséget, mások pedig különböző átmeneti időszakokban, alig két hetet. És az RMDSZ-t kivéve, a hullámzó politikai mezőny majd minden színében álltak miniszterelnökök a kormány élén, sőt olykor-olykor függetlennek nevezett szakemberek is megjelentek, akiknek a kinevezését mindig valamilyen, a tudáshoz köthető csodavárás övezte.
És az már természetesen egyénfüggő, hogy ki, milyen nevekre emlékszik, de én azt hiszem, hogy a romániai rendszerváltást átélt nemzedékem fejében mindörökre megmarad az első miniszterelnök, a pulóveres forradalmár, Petre Roman, akinek mindenképpen a javára írható, hogy ő tette meg a legelső fontos lépést a piacgazdaság útján, az általa aláírt törvény tette lehetővé azokat az önálló, egyéni vagy csoportos vállalkozásokat, amelyekről a központosított, tervgazdálkodással irányított Romániában a lakosok jórészének fogalma sem volt.
Azután meg föltétlenül kell emlékeznünk a rákövetkező Theodor Stolojan nevére, hiszen ő írta ki az első demokratikus helyhatósági választásokat, majd utána megint következik néhány olyan miniszterelnök, akiket különböző események őrizhetnek meg az emlékezetünkben.
Miközben a függetlennek nevezett, de szociáldemokrata és kinevezésének mind a négy esztendejét kitöltő Nicolae Văcăroiu megintcsak megpróbálta az állam szerepét erősíteni a gazdaságban, addig a szakszervezeti pályáról érkező, kereszténydemokrata Victor Ciorbeáról már a bukaresti bányászjárások jutnak az ember eszébe és nincsen ez másképpen Radu Vasilevel sem, aki valamelyik déli kárpátokbeli kolostorban próbálta meg jobb belátásra bírni a bányászvezér Miron Cosmát.
A vezérekkel egyébként egy-egy miniszterelnöknek alaposan meggyűlt a baja, az éppen előbukkanó, szoborállításokkal tarkított Antonescu-kultusz idején az ezredforduló első, mind a négy évét kitöltő miniszterelnökének, Adrian Năstasenek egy egyesült államokbeli útra és kemény amerikai figyelmeztetésre volt szüksége ahhoz, hogy megpróbáljon leszámolni azzal a nosztalgiával, amely lámcsak az idén érvénytelenített államelnöki választásokon megint feltört.
Azután meg ott volt az ugyancsak mind a négy évét majdhogynem kitöltő, de bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatott Emil Boc, aki kolozsvári polgármesterként nagyon is megtalálta a helyét, és utána hányan meg hányan, akik közül egyedül az ügyvéd Victor Ponta bizonyult hosszabb életűnek. És a sor a napokban folytatódik, hogy miként, milyen eredményekkel az majd kiderül 2025-ben, amely még tartogat számunkra egy egyáltalán nem egyszerű államelnök választást.
Romániában ezek a sűrű személycserék vajon a demokrácia tanuságtételei, azt példázzák, hogy az állam intézményei úgy-ahogy működnek és senki nem tud tekintélyuralomra törni, vagy inkább a politikai és kormányzati káosz jelei? Tény, hogy Románia immár az Európai Unió és a NATO tagja, jövő esztendőtől a schengeni szabad mozgás és a megkönnyített amerikai vízum haszonélvezője. Annak értékelése, hogy mindezek hogyan csapódnak le egyéni és családi, helyi közösségi szinten, az már rajtunk, a saját élettapasztalatunkon múlik. Azoknak a nemzedékeknek a meglátásain, akik megélték a rendszerváltást és azoknak is, akiknek 1989 decembere már csak egy időpont a történelemkönyvekben vagy a világháló digitális emlékezetében.