A mindenkori hatalom is úgy van kicsit az irodalommal, hogy tükrében önmaga világképét szeretné igazolva látni. A történelem sötétebb korszakaiban ezért az adott pillanatban kormányon lévők szigorúan szabályozták, hogy mely könyveket támogatnak, s melyeket tiltanak. Emlékezzünk csak a hitleri korszak németországi könyvégetéseire vagy a kommunista hatalmak sikeres kísérleteire, hogy a művészeti élet minden ágát kezükben tartsák.
Sztálin idején voltak kedvenc, amolyan udvari írok, mint amilyen Mihail Solohov, és voltak a politika által kitagadott alkotók, mint amilyen Mihai Bulgakov volt, aki megannyi nagyszerű regényt hozott a világra. Ez a fajta hatalmi szűrő működött a képzőművészet terén vagy a zenei életben is. Ugyanez volt jellemző Magyarországon a Rákosi-korszakban. Akárcsak az akkori Szovjetunióban, ebben az országban is az ideológiai irányvonal határozta meg, hogy mely alkotások minősülnek remeknek, s melyek ócskaságnak. A szempont az volt, hogy a művészek a kommunista értékrendet képviseljék, ne pedig a polgárit, a kapitalistát. Emiatt egyre-másra születtek a sematikus, a nép életét giccsesen leegyszerűsítő, bugyuta művek.
A későbbi évtizedekben ahogy mondani szokták, valamelyest puhult a politikai ellenőrzés szigora, Leonyid Brezsnyev idején már nem esett baja a hatalommal szemtelenül dacoló, de roppant népszerű Viszockij énekes-színésznek, a Kádár-korszakban pedig egyre inkább érvényesült az úgynevezett Három T gyakorlata. Ez azt jelentette, hogy voltak tiltott és támogatott alkotások, de a kettő között helyet kapott az úgynevezett tűrt, megtűrt kategória. E három T betűnek az egyensúlyát a kultúrpolitika akkori meghatározója, Aczél György biztosította. Hozzáteszem: a tiltás olykor átcsúszott a tűrés mezejére, nem mindig volt éles a határ. Sokan a Tűrt és Tiltott besorolás között „ingáztak”, természetesen nem saját belátásuk, hanem a hatalom kénye-kedve szerint. A Kádár-rendszer fokozatos „felpuhulása” következtében ez a három kategória is szétfoszlani látszott, de gyakorlatilag a rendszerváltásig megmaradt.
Néhány példa jól illusztrálja, hogy a háború utáni évektől 1989-ig ha időközben enyhült is a szigor, a korlátozás rutinja és a cenzúra mindvégig, ilyen vagy olyan mértékben érvényesült. A trianoni nemzetcsonkítás témája valóságos tabu volt, a rendszer félt – úgymond – irredenta vizekre sodródni, a határok feszegetésének a kérdése a helsinki folyamat során még gyúlékonyabb anyagnak bizonyult. Karinthy Frigyesnek a fiához írt levele 1945 után nem jelenhetett meg. Ebben azt írja: „Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágják a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Ebből következően a határon túli magyarok ügyét is valamiféle csendes, hamis tapintattal kezelte a rendszer, nehogy felgerjessze a szocialista testvérkormányok haragját. Még más országokban megjelent, nem kívánatos írások is büntetéssel jártak. Jól emlékszem arra, amikor Kutyaszorító címmel 1983 tavaszán, Püski Sándor New York-i kiadójánál jelent meg Duray Miklós önéletírása. A könyvhöz Csoóri Sándor írt előszót, amelyben a határon túli magyar kisebbségek ügyében nem akart óvatoskodva fogalmazni. Ez utóbbinak a tartalma verte ki a biztosítékot a magyar vezetés körében. Arra azonban ügyeltek, hogy ne hatalmi dörgedelemmel sújtsanak le, ezt a szerepet Hajdú János akkori újságíróra bízták, aki az Élet és irodalom hasábjain nekitámadt az említett előszó szerzőjének. Többek között azzal gyanúsította Csoórit, hogy terrorizmusra bujtogatja a kisebbségi magyarokat.
Mindezek ellenére kijelenthetem: a Kádár-korszak hetvenes-nyolcvanas éveiben – amikor Romániában még mindig a sztálinista hatalmi kultúrpolitika tombolt – Magyarországon a könyvkiadás egésze virágkorát élte. Az említett korlátozások kivételével az átlag magyar dolgozó ember olcsón vásárolta meg és vitte haza szatyorszámra a jobbnál jobb magyar és világirodalmi alkotásokat. Ma viszont – amikor már csak átkosként említik azt a korszakot – a legnagyobb anyagi luxust jelenti a könyvvásárlás, a kiadók üzleti mozgástere egyre szűkül, és úgy tűnik, hogy ez utóbbiak is kénytelenek fél szemmel a hatalom ideológiai szempontjaira is tekintettel lenni. Persze ma már más idők járnak, nem lehet hatalmi szóval tiltani irodalmi művek megjelenését, de amikor nincs elég pénz a piaci szempontok alapján kinyomtatni a könyveket, előnyre tesznek szert a mai támogatott írók. „Könyvem, könyvem, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon?” – bizonyos rendszerek számára sokszor ez a mesebeli mondat volt a kultúrpolitika vezérfonala. Ha a könyv nem jó választ adott, az asztalfiókba került vagy a szétszagattatást kockáztatta. Csak remélni tudom, hogy azok az idők már nem jönnek vissza, és a könyvek nem gonosz mostoháknak, hanem értő olvasok világának szolgálnak majd tükörként.