Ha egy bukott diktátor politikai menedékjogot kap egy másik államban, felmerül a kérdés, hogy azt vigaszdíjnak kell-e tekintenie, avagy jutalomnak, thürannoszi életművet elismerő gesztusnak, vagy inkább csak a politikai barát által illemből juttatott alamizsnának. Bassár el-Aszad szíriai elnöknek ki más adhatott volna menedéket, mint Putyin? Hiszen Oroszország volt a több mint öt évtizeden át tartó Aszad-rezsim egyik legfontosabb szövetségese. Moszkva mentette meg őt a több fronton is zajló szíriai belháború egy adott pillanatában, amikor a bukás szélén állt, Putyin biztosította számára az orosz légierőt és haditengerészetet. Ekkor már valóban kusza helyzet alakult ki a közel-keleti országban, hiszen az elnöknek már nem csupán az eredetileg szerveződött, később szétforgácsolódott ellenzékkel kellett szembenéznie, hanem a közben létrejött számos iszlamista fegyveres csoporttal. Nem is beszélve az időközben megalakult Iszlám Állammal. Abszolút vesztesként került ki egy ilyen átláthatatlan, kusza polgárháborúból.
A száműzetés furcsa állapotát élhette meg egykor Napóleon is Szent Ilona szigetén, vagy Reza Pahlavi egykori iráni sah élete utolsó szakaszában Dél-Afrikában. Nicaragua megdöntött despotájától, Somozától megtagadta a menedékjogot az akkori amerikai elnök, Jimmy Carter, ezért kénytelen volt egy másik gyökértelen diktátorkollégánál, Stroessner paraguayi tábornok-elnöknél meghúzni magát. De hogy ne menjünk messzire, gondoljunk Rákosi Mátyás sorsára, akit az ötvenhatos magyarországi forradalom leverése után saját elvtársai távolították el, s aki a Szovjetunióban kapott élete végéig szerény apanázst.
A sakktábláról legurult diktátorok akár jogosan is felmutathatnak bizonyos mentségeket a történelem ítélőszéke előtt, s ebben részben még igazuk is van.
Napóleon különböző reformokat vezetett be a felsőoktatásban, az adótörvényekben, az út- és csatornarendszerek átalakítása érdekében, létrehozta a francia történelem első központi bankját, megalkotta a Code Napoleont, a polgári jogrendszert alapjában megváltoztató törvénykönyvet. Reza Pahlavi intenzív infrastrukturális fejlesztéseket hajtott végre, utakat építtetett, nevéhez fűződik az 1394 kilométer hosszú transziráni vasút, uralkodása idején új, európai jellegű, a hagyományos iszlám jogrendet kiiktató polgári törvénykönyvet fogadtak el, kötelező állami iskoláztatást vezetett be, megalapította az ország első nyugati típusú egyetemét. Bassár el-Aszad is demokratizáló lépésekkel kezdte, kezdetben számos politikai fogolynak adott amnesztiát, lehetővé tette reformer értelmiségiek számára a véleménynyilvánítást, és lépéseket tett a sajtó korlátozásainak csökkentése érdekében. Jean-Bédel Bokassa, Közép-Afrika császára is egyike volt azoknak a despotáknak, akik a társadalmi igazságosságra való őszinte törekvéssel láttak neki államfői munkájuknak.
A felsorolt személyek azonban később mind a zsarnokság terepére kormányozták országukat, részben azért, mert a demokratizálási tervek túlnőttek a lehetőségeiken, részben pedig azért, mert amúgy eszük ágában sem volt ellenállni a hatalom szívóerejének, lemondani a számos előnyről, amely ezzel együtt járt. Hatalmuk csúcsán már önmagukat azonosították a nemzetükkel. Azzal a nemzetükkel, amelyet ők maguk egyáltalán nem ismertek. Hűségesnek hitt közvetlen környezetük ugyanis az idők során gondoskodott arról, hogy ne sokat lássanak abból, amely fölött uralkodnak. Ezért is érezték úgy utólag a száműzetésben, hogy a nép valójában szerette őket, és csupán más, irigy riválisok műve volt a bukásuk. A már említett Rákosi is élete végéig abban a hitben élt, hogy a jótevő volt. Ceausescu, akinek ugyan nem volt szerencséje más államok védőszárnyai alá kerülni, maga jelentette ki a katonai bíróság előtt, hogy azelőtt bárhol megjelent, mindenütt örömkitörés, taps fogadta. Hitler is legfeljebb Argentínába vagy Brazíliába menekülhetett volna, mint megannyi nácitársa, ő mégis az öngyilkosságot választotta, mert úgy vélte, hogy a német nép „nem érdemelte meg” őt.
A bukott zsarnokok mindegyikének az életpályáján végighúzódik egy közös tulajdonság, a végzetes tévedéshez való ragaszkodás, az önbecsapó szereptévesztés, a „mindent vagy semmit” elven alapuló játszma csapdája. Aki hajlamos rá, az könnyen hozzászokik ahhoz, hogy egyetlen szemrebbenése beindítja a különleges kommandókat, hogy egy szavakba öntött röpke gondolata azonnali „bölcs mondássá” vagy meghirdetett irányvonallá válik, s hogy a plakátokon önmaga arcképe nézzen a nagyvezéri messzeségbe. A bukott, majd valahol menedékre lelt diktátor legnagyobb tragédiája nem az összeharácsolt javak elvesztése, hanem az, hogy minden felelősség felett álló tényezőből, húsból és vérből álló intézményből, egy elvont eszményből egyik napról a másikra magánemberré válik. Csak múltjának emléke táplálhatja szánalmas jelenét, már nem találja önazonosságát, melynek egyetlen tartalma valamikor a személyére szabott hatalom volt.