Vasárnap meggyújtottuk az adventi koszorún az első gyertyát. Az advent a karácsonyra való készülődés időszaka, a gyertyagyújtás ennek az időszaknak a kezdetét jelöli. Olvasom, hogy az adventi koszorú használata a 19. század végén jelent meg a német evangélikusoknál, tőlük vették át e szokást a más keresztény felekezetek követői is. A hit, a Megváltó születésére való készülődés számomra elsősorban magánügy, szűkebb környezetem ügye. Előbb én magam kell megtisztuljak lélekben és gondolataimban ahhoz, hogy nyitott szívvel fogadjam a Megváltó születését, a megváltás reményét; ezt követően vagy ezzel párhuzamosan környezetemben kell rendet raknom – a szobámban, a házban, az udvaron – ahhoz, hogy felkészült legyek az ünnepre, e rendrakás pedig mit sem ér, ha nem partnerek benne családom közeli vagy távolabbi tagjai is.
Az utóbbi időszakban azt tapasztaljuk – főleg városon –, hogy közösségi esemény lett az adventi gyertyagyújtás: egyháziakat, civileket vonnak be az eseménybe, a történelmi felekezetek papjai az ünnep jelentőségéről beszélnek, közös ima, áhítat zajlik a köztereken felállított karácsonyfák és adventi koszorúk körül, közösségi élménnyé emelve az adventi várakozás megélését.
Fanyaloghatnánk azon, hogy miért kell a magán-, vagy szűkkörű családi rítust – a gyertyagyújtást – közösségi eseménnyé tenni, ugyanis elveszíti az egyén és a transzcendens közötti kapcsolat a privát jellegét, nem én beszélgetek önmagammal és a hitem szerinti természetfölöttivel, hanem közösségben teszem meg azt. Az ember azonban közösségi lény, még ha az individualizmus mélyen rányomta bélyegét mindannyiunkra, jellemzőnk a verseny, az egyformaságból való kitörés vágya – mégis keressük az alkalmat, akár tudat alatt is, hogy közösen valljuk meg hitünket, hogy együtt reménykedjünk, együtt várjunk, együtt szurkoljunk mások sikerének és együtt örvendjünk győzelmének. Gondoljunk csak arra, hogy akkor is megérint minket a lelátók hangulata, ha nem szeretjük a sportokat, nem látjuk a labdát a pályán, nem ismerjük a játékszabályokat. De egyszerűen jó közösségben, társaságban lenni. A magánüggyé tett hitélet is igényli a közösségi együttlétet, ezért ragad magával a közös szertartásokon együtt mondott szöveg, közösen énekelt ének, vagy a közösen megélt csend.
Nos, ezért lett divat a közösségi adventi gyertyagyújtás: mert megvolt rá az igény. S ne idegenkedjünk tőle annak dacára, hogy van, aki a már egy hónapja tomboló karácsonyi vásárlási őrülettel járó ünnepi díszvilágítás felszerelése kiterjesztésének tartja, és az áruházakban, alkalmi vásárokon unos untalan ismételt Jingle Bells, vagy magyarosított változata, a Kiscsengő… már-már idegesítővé váló dallamával rokonítja a közismert karácsonyi énekek közös éneklését. De ha megnézzük, hogy miként csillog a gyermekek szeme a feldíszített karácsonyfa, a fényt adó gyertya láttán, talán rajtunk is kiütközik gyermeki énünk, vágyunk a gyermeki tisztaságra – lélekben és gondolatokban egyaránt.
Az adventi koszorút a végtelen szeretethez hasonlítják, a négy gyertya az adventi időszak négy hetét jelöli, a gyertyák krisztusi attribútumokká válnak, jelképezik az önmagát másokért feláldozó, felemésztő, a sötétben követendő fényt adó Megváltót. Ugyanakkor jelentik a hitet, a reményt, az örömöt és a szeretetet. Egyszerű, kézenfekvő érzés megannyi, csak engednünk kell közelünkbe férkőzni, megélni és a magunk rendjén továbbadni őket.
Ezért jó a közös gyertyagyújtás, alkalmat ad minderre még azok számára is, akik csak a látványért jelennek meg ezen az eseményen. Az emberekkel, a természetfölötti üzenetével való találkozás talán közelebb visz önmagunkhoz, saját magunk jobb megismeréséhez, az önmagunkkal és környezetünkkel való megbékéléshez.