Olvasom, hogy a romániai sajtó, a közösségi médiával ellentétben nem tölti be alapvető szerepét, gyakran válik kereskedelmi és politikai érdekek szócsövévé, áthágja a pontos, kiegyensúlyozott és teljes körű tájékoztatást. Mielőtt bárki is követ ragadna, amelyet az újságírók irányába röpítene, hadd tegyük hozzá, hogy a tanulmánynak van egy másik – az újságírók és olvasók közös felelősségét alátámasztó – megállapítása is: egy olyan országban, ahol az emberek nem szeretnek olvasni (az nem szokásuk), és nincs beléjük ivódva a meggyőződés, hogy a sajtó függetlenségét ők biztosíthatják azzal, hogy fizetnek a nem reklámjellegű hírekért, nehéz helyzetbe kerülnek még a hagyománnyal rendelkező kiadványok is.
Nem segít ebben a helyzetben, sőt, ront azon a posztigazság korszakának a beköszönte, amikor a politikai kommunikáció alapelve is az – Lovász Attila pozsonyi újságíró szavaival élve –, hogy jó cégérhez nem kell bor.
Néhány éve az oxford-szótár szerint az állapotunkat legtalálóbban leíró kifejezés a post-truth, azaz a posztigazság lett. A szótárkészítők szerint a posztigazság olyan helyzetet leíró jelző, mikor a tárgyilagos tények kevésbé hatnak a közvéleményre, mint az érzelmeken, személyes hiten alapuló érvek.
Noha néhány éve túl vagyunk már minden igazságon, a tények sokunkat a legkevésbé érdekelnek, az igazságról is csak azt vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy ezerarcú, s hogy mindig és minden esetben csak nekünk lehet igazunk, mert az személyes meggyőződésen alapul. Ma már a csapból is populizmus folyik, mindenki arról beszél, hogy a szakértőiségnek befellegzett, a Facebook kénytelen volt elismerni, hogy álhírek tömkelegét zúdította a nyakunkba, s ezzel elvezetett túl a valóságon.
A posztigazság veszélyes mocsár, amelyből sokan Münchausen báró módjára remélik magukat saját hajuktól fogva kirántva kimenteni. A posztigazság állandó gyanakváshoz, ellenségeskedéshez, gyűlölethez, bizalmatlansághoz, az emberi kapcsolatok felszakadásához vezet. Akár családon belül is. A posztigazsághoz tartozik ugyanis, hogy a családi erőszakért a család intézménye a felelős.
A posztigazsághoz tartozik, hogy minden újság hazudik. Ráadásul rafináltan. Állításainak ellenkezője is hazugság.
Tehát posztigazság sincs, ha egyszer a sajtó azt írja, hogy van.
Nos, ilyen világban élünk, de az is lehet, hogy csak egy számítógépes szimuláció részei vagyunk. Lehet, hogy ez nem is világ. Lehet, nem is élünk. Ez posztigazság…
Kedves hallgató, mielőtt azt gondolnád, hogy becsavarodtam, ha még hiszel nekem, fogadd meg a tanácsomat. Ne higgyél nekem! Másoknak sem. Magadnak sem, ha érzelmeid, személyes hited vezérel. Gondolkodj! Vizsgáld meg a tényeket azok minden oldaláról, fogadd el, ha nem is illenek bele világnézetedbe. Ne fogadd el, hogy a világban a veled azonos módon gondolkodó szuperhősök és a nálad némiképpen másként gondolkozó gonoszok élnek.
Noha soha nem írtam jegyzeteim mottójaként oda, mindig úgy gondoltam: nincs igazam, csak véleményem van. S ha elmondom, ha feltárjuk a tényeket talán közelebb kerülünk, nem is az igazsághoz, hanem a valósághoz, mely a posztigazságon innen van.
Hogy az oxford-szótárban az archaizmusok közé kerülhessen ez a förtelmes jelző, s amit takar, az értékvesztett világ és társadalom leépüljön, Kedves Hallgató, gondolkodj!
A világnak soha nem volt akkora szüksége a gondolkodó emberre, mint ma. Olyanra, aki nem tud mindent (is), de sok mindent ismer.