Hogy a labdarúgás és a társadalom vagy annak bizonyos csoportjai között milyen sokrétű kapcsolat van, azt mifelénk aligha kell bizonygatni. Megtette ezt most újból az Európai Labdarúgó Szövetség, az UEFA fegyelmi bizottsága, amely keményen negbüntette a Román Labdarúgó Szövetséget a romániai szurkolók egy csoportjának megkülönböztető és idegengyűlölő viselkedése miatt a félbeszakadt Románia-Koszovo meccsen. A fociultrák agresszív, gyűlelöletkeltő megnyilvánulásai több európai országban és megfékezésük képtelensége azonban csak egyik, kirívó tünete ennek a jelenségnek. Léteznek azonban más, érdekes vonatkozások is, amelyekről érdemes néhány szót ejteni.
Péter László kolozsvári szociológus néhány évvel ezelőtt először angol nyelven majd később magyarul is megjelent könyve Szabadság a hegyen címmel a romániai rendszerváltozás előtti utolsó évtizedre tekintett vissza, amikor leginkább a propaganda közvetítésekre szorítkozó Román Közszolgálati Televízió politikai és gazdasági okokból egyáltalán nem közvetített fontos nemzetközi futballeseményeket, a közönség pedig olyan sajátos módszerekhez folyamodott, hogy domb- és hegytetőkön, házi készítésű antennákkal fogta be a szomszédos országok élő fociközvetítéseit. Ezek a közös események azonban – állapította meg a társadalomkutató – többet jelentettek a pusztán nem hagyományos média- és sportfogyasztásnál, olyan társadalmi intézménnyé váltak, amelyek kicsúsztak a hatóságok felügyelete alól és más fajta társadalmi teret hoztak létre.
Manapság azonban nincsenek ilyen gondjaink, leginkább a bőség zavarával küzdünk, hogy otthon, a sok-sok sportcsatorna között melyiket válasszuk. Az UEFA azonban, például a Nemzetek Ligájával, gondoskodott arról, hogy a nemzetközi barátságos mérkőzéseket, mint fogalmat teljesen ki lehessen szorítani a labdarúgás szótárából. De akadnak bőven itt más változások is. Figyeljük csak meg az országos bajnokságokat. Már teljesen eltűnt az a szokás, hogy vasárnap amolyan közösségi eseményként meccsre megyünk, beszólunk a szomszédnak és megtárgyaljuk a látottakat, hiszen a bajnoki mérkőzések majdnem az egész hetet átfogják és legtöbbször olyan időpontokban, amelyek arra kényszerítették az élvonalban vagy a másodosztályban szereplő klubokat, hogy nem kis befektetéssel korszerű világítástechnikát szerezzenek be. Azután meg jóval nehezebb dolguk van a mérkőzéseket élőben közvetítő, vagy a meccsekről tudósításokat író médiásoknak, ugyanis az egyhangúság elkerüléséért már nem nagyon van amivel helyettesíteniük a „labda” szót. Néhány esztendőn át a „pöttyöst” emlegették, de manapság már szó sincs fekete pöttyökről egy bőrfelületen, hanem a legkülönbözőbb grafikai tervezésű labdákról mondják azt néha, hogy „játékszer”, és már azt sem lehet ismételgetni, hogy a játék megszakadt, amíg a közönség soraiból visszakerült a labda, ugyanis szinte azonnal ott van a játékos kezében vagy lába előtt a következő, akár az oldalvonalról készül bedobni, akkor valahonnan be- vagy kirúgni. És akkor még nem is beszéltünk a focisták tetoválásairól, a mindig új és a fiatalok által követendő frizúrákról, sőt még arról sem, hogy milyen áttörést jelentett nemzetiségi nyelvhasználati téren az erdélyi focicsapatok Sepsi, Csíkszereda vagy Hermannstadt elnevezése.
Egyszóval változnak az idők és változik a foci is. Sőt, a videóbírók nyomán lehet akár több büntető is. Csak a büntetés legyen kevesebb, nem feledve, hogy a foci mégsem politika és nem is háború, hanem – játék.