Lezajlott az amerikai elnökválasztás, a még hivatalban lévő washingtoni kormányzat jóváhagyta Ukrajna számára a 306 kilométeres hatósugarú rakéták bevetését, s tette ezt alig néhány héttel azután, hogy megérkeztek az Oroszország által ostromlott országba az első F-16-os vadászgépek, amelyek szállítását maga Joe Biden elnök engedélyezte több európai országnak.
Én pedig éppen most érkeztem a tengerentúli földrészre, Seattle környékének egyik, fenyőerdők közötti csendes kertvárosába, oda, ahol az embernek eszébe sem jutna, hogy állítólag fordulóponthoz értünk a harmadik világégés felé vezető úton.
Nyugdíjas magánemberként érkeztem itt élő fiamhoz és családjához. Életemben először végre nem újságíróként, külpolitikai tudósítóként, nem belevegyülve a világpolitika végtelen hírfolyamába, hanem éppen azért, hogy pár hétre kiszakadjak a világot nyugtalanító információs sodrásból.
Hatalmas Boeing-gépen jutottam el ide, az út Frankfurtból több mint tizenegy órán át tartott. Tizenegy óra valóban sok idő tizenkétezer méterrel a földfelszín felett, ilyenkor sok minden jut eszébe az odalenti világban sokat látott idős embernek. Rutinból próbálok rátalálni a következő héten elküldendő rádiós jegyzet témájára, de a monoton, andalító gépzaj burkában valahogy elcsúszik az idő és a tér. A nappal felcseréli magát az éjszakával, az utastérben mindenki már rögtön a felszállás után lehúzza maga mellett az ablak sötétítőjét, s megpróbál szunyókálni, talán átaludni a légi utazás fél napnyi kegyelmi állapotát.
Miről fogok beszélni a következő rádiós jegyzetemben? Hallom a bóbiskolás közben egyre halkuló belső hangomat. Odalenn, a fellegek alatti amerikai világban éppen lezajlott az idegőrlő elnökválasztás, amelynek szereplői két ellentétes táborra osztották az amerikai társadalmat. Még indulás előtt nagykanállal fogyasztottam a megannyi elemzést arról, hogy mi volt Kamala Harris vereségének és Donald Trump győzelmének az oka. De már tudom, hogy ezen a héten nem fogja gyötörni agyamat a politika, hanem átadom lelkemet az unokázás örömeinek.
Leszálltam a földre, s most itt ezen a csendes amerikai vidéken pihenek. Kilenc éves unokám azonban folyamatosan megosztja velem legfőbb hobbiját, a repülőgépek világát, vastag könyvekből, számos utazás emlékeiből, korát meghazudtoló, mélyreható ismereteiből meríti a sok tudnivalót. A repülés kultusza leng körül bennünket, időnként felveszi a tőlem kapott légi kapitányi jelmezt. Csoda-e, hogy a második napon éppen a Seattle-ben lévő Boeing-komplexumba vezet utunk, oda, ahol hatalmas kiterjedésű repülőgép-múzeum kápráztatja el a látogatókat? Unokám pedig szinte profi idegenvezetőként magyarázza el, hogy éppen mit látunk. Nos, az öblös csarnokokban szemünk elé tárul az ember repülésvágyának egész története Leonardo Da Vinci első próbálkozásaitól egészen a mai óriás gépekig és korszerű harcigépekig. Saját szemünkkel láthatjuk a Wright fivérek által épített szerkezetet, amely fából faragott légcsavarral és egy bicikliműhelyben épített motorral szállt fel. Tanúi lehetünk annak, milyen hatalmas átalakuláson mentek keresztül a repülőgépek, a háborús duplafedelűek egykor már jóval gyorsabbak és kezesebbek voltak elődeiknél.
Aztán jöttek a kétüléses bombázók, az egyszárnyú gépek változatai. Meggyőződhettünk arról, hogy a légi forgalom a két világháború között az Egyesült Államokban bővült a leggyorsabban, az utasszállító gépek különösen gyors fejlődésen mentek keresztül. 1933-ban a Boeing cég által készített 247-es gép volt a világ első modern utasszállító repülője, a maga idejében ez volt a világ egyik legkorszerűbb típusa. A múzeumban impozáns látványt nyújtanak a negyvenes években megjelent sugárhajtású gépek, amelyek azóta teljesen átformálták a légi közlekedést. Addig csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak a repülést, de ma már évente sok millió ember választja a légi utazást. Bár a világ első sugárhajtású utasszállító gépe, a Comet 1952-ben jelent meg, csak az 1958-ban született Boeing 707-essel köszöntött be a sugárhajtású utasszállítók kora. Az igazi repülő óriás az 1970-ben megjelent Boeing 747-es lett, a „Jumbo” nagy befogadóképességével viszonylag olcsóbbá tette a repülést, s ezzel milliószámra vonzotta és vonzza ma is az utasokat. És látni a szuperszonikus utasszállító Concorde-ot, amely kétszer olyan gyorsan repült át az Atlanti-óceán felett, mint a hagyományos sugárhajtású gépek. Az óriások csapatát gazdagította az Airbus A380-as kétszintes, négyhajtóműves, széles törzsű utasszállító repülőgép. A látogató megcsodálhatta a kiállított vadászgépek néhány egyedét is.
A több órás múzeumi látogatás során az ember legfőbb élménye az, hogy milyen szépek is ezek a felszállni képes szerkezetek, s míg a mitológiai Ikarusz és a mérnökzseni Leonardo egyszerűen csak repülni szeretett volna, a mai embernek már „csak” azt kell eldöntenie, hogyan, mivel, mikor, mennyiért és miért akar vagy kell repülnie.
A múzeumi ámulat bűvkörében nem tudok megfeledkezni azonban arról, hogy a tudomány nagy újításai nemcsak kényelmesebbé, hatékonyabbá teszik az életet, hanem kételyeket is gerjesztenek. A repülőgép megteremtése ugyanolyan forradalmi lépés volt, mint egykor a könyvnyomtatás feltalálása. Vörösmarty Mihály ez utóbbival kapcsolatosan fogalmazta meg a kérdést, hogy „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” Ma is kérdezhetnénk: elegendő-e a technológiai fejlődés az emberiség boldogulásához?
Nem könnyű nem gondolni a világháborúkra, a bombázásokra, Hirosimára, az elmúlt években mindennapos hírek tárgyát képező légicsapásokra, a különféle helyi háborúkra, például a most éppen Ukrajnában dúlóra. A főszerepet a harci gépektől egyre inkább átveszik a még gyorsabban repülő rakéták. Szélsebesen fejlődik a technológia, semmi sem gyorsítja azt jobban, mint a hadiipar. Nem is beszélve arról, hogy a repülés egyre inkább a mesterséges intelligencia mesterségévé válik. Az emberiség földhözragadt, idelenti viszályai így kerülnek fel az égbe, pusztán azért, mert a döntéshozók sokszor a fellegekben járnak. Odafönn, a hatalmas repülőgép gyomrában hazafelé utazva sem lehet kikerülni árnyékukat.