Egyszer látogatóban voltunk egy barátomnál, aki elmesélte, hogy a tanítványai rózsaszínű párducnak nevezték. Nem értettük a dolgot, csak néztünk egymásra akkori feleségemmel. Behozta hát a kézzel készített állatot, melyet ajándékba kapott a gyerekektől, s akkor végre leesett: valóban úgy mozgott, olyanok voltak a gesztusai, mint a híres rajzfilmfigurának.
A történet tanulsága talán az lehetne, hogy időnként távolításra van szükségünk a megértéshez, még nagyobbra, mint általában. Mikor egy másik ismerősünket Mézga Gézának nevezték, rögtön értettük, miért tesznek így. Olykor azonban nehéz rájönni a párhuzam okára, s ilyenkor elkél a segítség.
Az ember, mint Kosztolányi mondja, egyedüli példány. Mégsem élünk a Holdon vagy más „embertelen” égitesteken: áramok és minták vezetnek bennünket, hasonlítunk valakire vagy valamire, anélkül, hogy esetleg tudomást vennénk róla. „Nehéz figurát váltani” – mondja Réz Pál a visszaemlékezéseiben, s ez a megjegyzés még jobban megbonyolítja a dolgot: döntésünk is, hogy milyenek legyünk, nem csak a véletlen és a születés műve, nem is csak a neveltetésé és a szocializációé.
Éppen Kosztolányiról mondja Márton László, hogy a naplóiból és a leveleiből kiderül, mennyire odafigyel mindenre: melyik könyvesboltba küldjék a könyvét, hová tegyék a kirakatban stb. Hatvany Lajos felesége viszont azt mesélte egy interjúban, hogy meg volt róla győződve, nem lesz jó viszonyban Kosztolányival hírhedt antiszemita rovata, a Pardon miatt. Ám ahogy a költő belépett a szobába, franciás bájával azonnal elbűvölte, és már nem tudott az acsarkodó cikkekre gondolni.
Vagy itt volt a nagyapám. Egész életében nők után koslatott, adósságokat szerzett be, nagyokat füllentett, és élete végén megsüketült, hogy ne is hallja azt, ami nem érinti közvetlenül. De ült az ablaknál, pipázott, hófehér haját körülfonta a füst, el-elbóbiskolt a párkány mellett: szerettem. És minden tárgyilagosságom mellett és fölött valamiképpen ott húzódik ez a szeretet, nem tudom és nem is akarom másként látni, mint ennek a fényében.
Az ember tehát bonyolult vagy inkább összetett lény, akár ő néz, akár rá tekintenek. A tárgyilagosság szép igyekezet, de végül is, minden gyötrődés és orrszarvúság dacára igyekezet marad, nem veheti fel a versenyt a szeretettel. Ez azért mégiscsak reményre ad okot.