Erdélyben az 1990-es évek közepétől kezdett teret hódítani a mikrotörténelem fogalma és kutatási módszertana, noha az erdélyi emlékírók addig is fontos és pontos forrásai voltak a történelemtudománynak.
A mikrotörténelem tanulmányozásának alapját Szíjártó M. István történész vetette meg a Mi a mikrotörténelem? című írásában: „A mikrotörténelmi esettanulmány előnye az, hogy fókuszpontot teremt. A fókusz konkrét esetekre, személyekre és körülményekre való beállítása a tárgy intenzív tanulmányozását teszi lehetővé, melynek révén egészen más képet kapunk a múltról, mint a nemzetek, államok, egyes társadalmi csoportok történetéből évtizedeket, századokat vagy valamely hosszú időtartamot felölelő vizsgálatok eredményeiből.”
A közelmúlt mikrotörténelmi feltérképezése során aztán szerencsésen egymásra találhatott a hivatásos történész és a történelem iránt érdeklődő laikus: az előbbi az addig meg nem látott összefüggéseket, a nagy események apró mozgatórugóit vizsgálhatta, utóbbi pedig így érthette meg az eseményeket, így érezhette magáénak is a történelmet, hiszen abból a perspektívából láthatta, amelyben ő maga is él.
Húsz évvel ezelőtt látott nyomdafestéket, azóta több újrakiadást is megért Lay Imre és Bálint Papp Mihály memoárja az 1956-os brassói srácokról, felvillantva az ötvenes évek naiv fiataljainak lázadását a kommunista rendszer ellen, illetve a börtön és kényszermunka mindennapjait: 1956 mikrotörténelmét.
1956. november 4-én, amikor a magyar forradalmat legyűrte az önkény, Brassóban néhány fiatal arra az elhatározásra jutott, hogy ezentúl mindent meg kell tagadni, amit a kommunista hatalom tőlük megkövetel, és minden olyan cselekvést fel kell vállalni, amit a diktatúra tilt. Ezért olyan ifjúsági szervezetet hoztak létre, az EMISZ-t, amelyhez számos székelyföldi és királyföldi magyar fiatal is csatlakozott. Alapszabályzatot is elfogadtak, amely szinte azonos volt a Munkás Ifjak Szövetségének alapszabályzatával, csak az imperialista szót cserélték fel a szovjettel… A magyar kultúra megőrzésére esküdtek, elzarándokoltak a fehéregyházi Petőfi emlékműhöz. Aztán valaki – vélhetően egy megfélemlített társuk – lebuktatta őket. Az államvédelmi szervek megvárták, míg valamennyi EMISZ-es nagykorúvá lesz, aztán 1958 nyarán letartóztatták őket. Volt közöttük olyan, akit huszonöt év kényszermunkára ítéletek a kirakatperben, amelyen a védőügyvéd indulatosabban vádolt, mint az ügyész. Mindkét emlékező úgy látja, hogy a börtönévek elviselése volt az igazi hőstett, az EMISZ-epizód „csupán” komollyá vált gyermekjáték volt.
A szabadulásuk után megbecsült polgáraivá váltak az erdélyi magyar közösségnek. Az elmúlt évtizedekben a társadalom emberi kapcsolatokat is megrontó szektásodása, jobb- és baloldalra való szakadása elkerülte őket. Maradtak, akik voltak: bajtársak. Ellenkező politikai meggyőződésűek, az eltelt hatvannyolc év eseményeit, szereplőit másként és másként ítélik meg, mégis összetartozók maradtak. Manapság sokan és sokszor beszélnek a múlt feltárásának, a kor és szereplői elítélésének szükségességéről. Kevesen szólnak a múlt megértésének, az események helyes megítélésének a fontosságáról. Arról, hogy a kommunista diktatúra módszereit, mechanizmusait kell megismertetni a mai fiatal generációval, az önkény gépezetének működéséről kell beszélni, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg az, hogy emberek ezrei haljanak, rokkanjanak bele, emberek milliói szenvedjenek, mert akaratuk ellenére boldogítani akarják őket önjelölt megváltók.
A brassói Reménység Háza falán emléktábla van, amelyen annak a nyolcvanegy elítéltnek a neve szerepel, akiket amiatt börtönöztek be, mert kapcsolatban álltak az EMISZ-szel. És ott áll a táblán azoknak a neve is, akik feladták az EMISZ-t a Szekuritátén, ám a börtöntől ez sem mentette meg őket. Azok, akik ártatlanok, akik nem működtek együtt a megtorló hatalommal, bajtársuknak tekintik azokat is, akiket erre kényszeríteni tudtak. Nem csupán hatvannyolc évvel ezelőtti lázadásuk, börtönbéli szomorú-víg napjaik jelentik a leckét számunkra, hanem ez a viszonyulásuk is az eltévelyedett bajtársakhoz is példaértékű számunkra.
Lay Imre és Papp Bálint Mihály megrázó könyve vall a rabságról és a szabadságról. Arról a világról, amelyben az emberek inkább hasonlítanak a rácsokhoz, mint Istenhez, s a legjobbak, akiket büntetett a selejt, a börtönben, hol szabadabbak voltak, mint a kintiek, megértették: ilyen nagy dolog a szabadság.