Jogelméleti szakemberek évszázadok óta foglalkoznak a „törvény betűje” és a „törvény szelleme” fogalmainak tisztázásával, illetve azzal, hogy a bíró, a jogalkalmazó hozhat-e olyan ítéletet, amely nem támaszkodik konkrét törvényszövegre, de levezethető a jogszabály szellemiségéből (elvégre a jogalkotó sem vehet számba minden lehetőséget). Mértékadó jogászok szerint ez utóbbi meglehetősen kockázatos, komoly a veszélye annak, hogy a bíró így hozzáad a törvény szövegéhez olyan kitételeket, amelyek abban nem szerepelnek.
Másfelől – érvel az ellentábor – a jogértelmezés lényege épp az, hogy nem mechanikusan, hanem racionálisan kell alkalmazni a törvényt és ott, ahol valamilyen joghézag mutatkozik, a bíró a rendelkezésére álló információk, körülmények, bizonyítékok ismeretében a jogszabály célját figyelembe véve hozza meg a döntését.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a sajtóban nagyon sokan bírálták az alkotmánybíróság közelmúltban meghozott azon döntését, amelynek értelmében Diana Şoşoacă asszonyt kizárták az államelnöki választásokról. Az indoklás szerint azért, mert a volt jelölt olyan meggyőződéseit hangoztatta, amelyek egyértelműen törvény- és alkotmánysértőek, kétségbe vonják Románia demokratikus berendezkedését és alkotmányos rendjét. Értelemszerűen egy olyan jelölt, aki semmibe veszi az alkotmány előírásait, nem töltheti be „az alkotmány védelmezőjének” tisztségét.
A döntéshez fűzött különvéleményében Iuliana Scântei alkotmánybíró azt hangsúlyozta, hogy az alkotmánybíróság túllépte a hatáskörét, akkor, amikor nem korlátozta ítéletét a törvényes feltételek betartásának ellenőrzésére, hanem a jelölt véleményét, magatartását szankcionálta. Úgy vélte, hogy amennyiben Diana Şoşoacă megnyilvánulásaival aláásta a jogállamiságot, akkor ezt egy büntetőperben kellett volna megvizsgálni és elítélni, de mivel ez nem történt meg, az alkotmánybíróság nem veheti át a polgári bíróságok feladatait.
Nekem abban a szerencsében és megtiszteltetésben volt részem, hogy jelen lehettem Varga Attila, jelenlegi alkotmánybíró doktori disszertációjának a megvédésén, amelynek témája épp a törvénykezés alkotmányossága volt. Úgy ő, mint témavezető tanára, Dr. Ioan Murariu amellett érveltek, hogy az alkotmányosság, vagyis az alkotmány szellemiségének a figyelembevétele része kell legyen (s mint ilyen számon kérhető is) a törvényhozáson még akkor is, ha nincs olyan alkotmányszöveg, amelyiket a parlament által elfogadott törvény megsértene.
Továbbmenve: ha az alkotmányosságot a törvényhozás egészének tiszteletben kell tartania, akkor ez még inkább érvényes egy olyan politikusra, aki államelnök akar lenni, vagyis olyan tisztséget kíván betölteni, amelynek értelme épp az alkotmány működésének a biztosítása. Ami pedig Iuliana Scântei azon ellenvetését illeti, hogy nincs olyan jogerős bírói döntés, amely megállapítaná Şoşoacă alkotmányellenes magatartását, úgy vélem, hogy az alkotmánybíróság erről igazán nem tehet. Viszont a szóban forgó jelölt antiszemita, EU-ellenes kirohanásait a sajtó kellőképpen dokumentálta és maga az elkövető sem vitatta (sőt, kérkedett vele). Mit kellett volna ebben a helyzetben tennie egy felelős alkotmánybíróságnak? Behunynia a szemét?
Nyilván megtehette volna, azonban az alkotmányosság elve a demokrácia intézményeinek a védelmét is magába foglalja. A Weimari Köztársaságnak nem volt állandóan ülésező alkotmánybírósága (a helyette létrehozott ú.n. Staatsgerichtshof hatásköre pedig erősen korlátozott volt). Ha lett volna, akkor talán kizárhatta volna Adolf Hitlert és pártját az 1932-es parlamenti választásokról.