Egyetértettem, de azzal a döbbenettel, amely mégsem tud cselekedni. Az ösztöneim, a reflexeim, a szocializációm, a neveltetésem akadályozott meg benne, hogy én is úgy tegyek.
A kripli végén Ema felállt, úgy tapsolt a szatmári társulatnak a magyar színházak bukaresti fesztiválján. Ezerszer tapsoltam már felállva román környezetben, most mégsem tudtam felállni: egyszerűen a székhez szegeződtem. Rémülten néztem körül: mindenki ült – és közben azon szégyenkeztem, hogy a többieket nézem, ahelyett, hogy egyszerűen felállnék. Annyira „gróf” voltam, fensőbbséges és merev, amennyire a románok egy része gúnyolódik a magyarokkal ennek kapcsán.
Mint mikor landoláskor tapsolni kezdenek: akkor is annyira arrogáns tudtam lenni, ma már ezt gondolom. Ahelyett, hogy örüljek, és ezt kifejezzem, egyenes derékkal ülök, és lenézem azokat, akik ezt teszik.
Hát ez is egy lépcsőfok, úgy kell megélnem, mert az önostorozással semmire sem megyek. De ha tetszett, ha jó volt, ha meg akarom mutatni, hogy tetszett – és miért ne akarnám, elvégre imádom a színházat és a színészeket –, akkor felállok, és tapsolok, vagy tapsolok, és felállok. Nem a sorrend számít, hanem az ostoba gátlások levetkőzése.
Amikor egy barátomnak Kós Károlyt idéztem, aki az 1911-ben tartott balázsfalvi gyűlésről írva összevetette a magyarok szigorúságát a románok ölelkezésével – a románok mind ott voltak ezen a gyűlésen, míg az EMKE ünnepi közgyűlésére még maga Kós sem kapott meghívót –, szóval akkor a barátom azt mondta: a magyar társadalom jóval rétegzettebb volt. Ez nyilvánvaló, és még magyarázatra sem igen szorul, gondoljunk csak a Bánffyak hatalmas birtokára és Mikó Imrére, aki a gróf titkára volt. De semmilyen rétegzettség nem magyarázhat meg egy boldognak lenni nem tudó viselkedést. Illetve megmagyarázhat, de akkor tehetünk is ellene.
Én eldöntöttem, hogy tenni fogok a saját életemben. Nem könnyű feladat, mert amit a szüleinktől, a társadalmunktól tanultunk, azt nem olyan könnyű levetni, mint valami átizzadt inget, de megküzdök a neveltetésemmel, mert borzalmasan, nevetségesen, hülyén és gyáván éreztem magam, mielőtt felálltam volna. Végül felálltam, s ez örömmel töltött el, örömmel tölt el ma is, hiszen azt jelenti, mégsem készültem olyan sablonos anyagból.