Ma 18.00 órakor a nagyváradi Moszkva kávézóban megnyílik Jámbor Ferencz nagyszalontai képzőművész egyéni tárlata. Aki teheti látogassa meg, maradandó élményben lesz része. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy én mondhatom el a megnyitó beszédet, önöket pedig az, hogy ezt még az esemény előtt majdnem három órával meghallgathatják.
Jámbor Ferenczet személyesen nem, vagy csak alig ismerem. Ugyanakkor Jámbor Ferenczet – aki több közösségi oldalon is posztolta a képeit – jól ismerem. Ő ugyanis az a művész, aki műveiben nem rejti véka alá személyes világlátását. Kovács András Ferenc egyszer azt mondta, hogy az alkotás az tulajdonképpen olyan mint a sztriptíz. A művésznek le kell vetkőznie a felszínességet, a közhelyeket, a semmitmondó álgondolatokat és meg kell mutatnia magát, akár esendőségeivel együtt, őszintén el kell mondania véleményét a világról, önmagáról, fel kell fednie a legtitkosabb gondolatait is, vállalva a bírálatot, megrökönyödést, ellenszenvet azok részéről akik nem értik, vagy nem akarják megérteni műveit. Ha ugyanis – és ezt már én magam teszem hozzá – ha a költő, a festő, a zeneszerző nem saját magát adja, akkor ő egy epigon, vagy – ami még rosszabb – megrendelésre, a mások ízlése, véleménye szerint alkot, esetleg propagandista, akinek már semmi köze a művészethez. Bár egy kiállításmegnyitón vagyunk szándékosan nem csak képzőművészetről beszélek, hiszen a művészeti ágak nem választhatók el élesen egymástól, olykor ugyanaz a gondolat jelenik meg a könyvek lapjain, a vásznon és a filmvásznon, természetesen az adott művészet sajátos eszközeivel. Ezek a képek egy olyan ember alkotásai, aki minden tekintetben vállalja önmagát, vállalja a megméretést és a szembenézést.
A közelmúltban Demény Péter járt Nagyváradon és esszékötete bemutatóján azt mondta, hogy kétféle alkotó van. Az egyik, amelyik önmagának és önmagáért alkot és a befogadóknak kell felfedezni őt, a másik, amelyik megérint a műveivel a közönségét, akit nem lehet megkerülni, akihez a befogadónak valamiképpen viszonyulnia kell. Lehet ez utóbbiakat szeretni, vagy utálni, de közömbösek nem maradhatunk irántuk. Demény Péter Petőfit, Adyt és Petri Györgyöt említette, mint olyanokat, akik ez utóbbi kategóriába tartoznak. Engedelmükkel én most Jámbor Ferenczet is idesorolom. Miért? Azért, mert markáns mondanivalója van. Még akkor is, amikor látszólag statikus formákat jelenít meg, azok összességükben hozzánk, a befogadókhoz szólnak és véleményalkotásra kényszerítenek.
Olyanok ezek a képek, mint Svejk, a derék katona, akinek mindenről eszébe jut egy másik hasonló történet. Asszociációkat, elkerülhetetlen összecsengéseket indítanak el bennünk ezek az alkotások, hozzájárulnak ahhoz, hogy értelmezzük a bennünket körülvevő képi világot. De Jámbor Ferencz nem elégszik meg ennyivel, ő egyértelművé teszi a saját helyét is ebben a világban, mintegy kinyilatkoztatva saját vízióját. Ő nem bújik el az egyfelől, másfelől kétértelműsége mögé, hanem leteszi a garast, vállalva az ezzel járó kockázatokat is. Ez a nagy erénye Jámbor munkáinak, de halkan megjegyzem, hogy ez a pechje is. Őt ugyanis soha egyetlen hatalom sem érezheti maradéktalanul a magáénak, mert ragaszkodik független világlátásához, úgyhogy szerintem nem ő az, akit kitüntetésekkel, ösztöndíjakkal fognak elkényeztetni, kerüljön hatalomra bármilyen párt, vagy annak az ellenzéke.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy programatikus művésszel van dolgunk. Jámbor Ferencz reflexív alkotó is, aki érzékenyen figyel, megragad hangulatokat, részleteket, őrzi az emlékeket, hogy aztán ezeket a legváratlanabb pillanatban kivetítse, összevesse a kortárs folyamatokkal, vagy csak azzal ami most éppen divatos, vagy „trendi”.
Végezetül még egy dologra hívnám fel a figyelmet. Jámbor Ferencz finom iróniájára. Ez nem cinizmus, még csak nem is szarkazmus. Ő nem lélektelenül gúnyolódik, mindössze a groteszk eszközeivel figyelmeztet. Tipikus esete az „érted haragszom, nem ellened” érzésének, hiszen alapjában véve ez a művész szereti a világot, és reménykedik abban, hogy az túléli önpusztító szenvedélyeit.