„Kávé, konyak”. Ez a szocializmus nec plus ultrája, mármint Magyarországon. Réz Pál minden „magaslati látogatását” így jellemzi, azokat, amelyeket „nagykutyáknál” tett: Erdei Sándornál Tamásival, Máthé elvtársnál. Az előbbi a Magyar Írók Szövetségének főtitkára volt 1954 és 1956 között, a Bölcső és bagoly kiadási engedélye ügyében jártak nála; az utóbbi pedig valami fontos ember lehetett akkoriban, amikor még Szép Ernő élt, mert a koreai háború ügyében kértek írást a Lila akác szerzőjétől.
A lényeg a „kávé, konyak”. Nyomoztam valamennyit, és kiderítettem, hogy Romániában szó sem volt ilyesmiről. „Még vodkáról sem” – tette hozzá az egyik forrásom. De senki emlékirataiból nem emlékszem ilyen konyakos bűvöletekre.
Ma megváltozott a világ, másként hatalmasok a hatalmasok: ahogy én tapasztaltam, alkohol már nem is szerepel egy ilyen „felülről le” beszélgetésben. Ha kedvesek és/vagy szeretnének valamit tőled, akkor a kávé szóba jöhet, még időnként a sima víz is: az ásványvíz már majdnem luxus, a croissant pedig csak díszvendégeknek jár.
Ma már a pénz cenzúrája működik, nem az Erdei elvtársé, akinek szintén megmondták, hogy a Tamási-könyvet nem lehet kiadni: „nem értett egyet önmagával”, ahogy Réz fogalmaz. A kommunista cenzúrát sem volt egyszerű követni – „hogy a Lila akác hogyan árthatott a szocializmusnak, azt fel nem foghatom”, mondja Réz –, a pénz cenzúráját azonban végképp lehetetlen. A kiadók megzavarodtak a piac kiszámíthatatlanságától, és gyakran már csak abba mennek bele, ami 100 százalékos: túl sokszor pofára ejtette őket a „nagy üzlet” illúziója.
Ha elmegyünk egy fogadásra, akkor ott lesz pezsgő, bor, sör, ásványvíz, kávé, pörkölt vagy hidegtál. Ez azonban már a lazaság luxusa, nem az apparátusé. Az ellenőrzött lazaságé természetesen: nem lehet bármit elművelni. Legyünk lazák nyakkendőben – valahogy így szól az íratlan parancs.
A „kávé, konyak” valamiféle úrimuris Magyarországot lehel. Hát jól van, elvtársak, szocializmus van valóban, a párt vezeti az országot, ez ellen nincs apelláta – de azért tudjuk mi, mi az illem, tudjuk, hogyan kell visszautasítani egy könyv kiadását vagy felkérni valakit, hogy tegye le mellettünk a garast.
Mindenki tudta, hová megy, pontosabban hová kell mennie. A mai világban nem kell Erdei Sándorhoz menni: egyik párt sem így intézi az ügyeit. Másfelől ma korántsem ilyen szerények a pártok, a funkcionáriusoknak hatalmas villái és vastag bankszámlái vannak ország szerint tova, nem a konyak a fényűzés teteje.
„Attól tartok, mindig válsághelyzetben vagyunk” – mondta Szilágyi Júlia az egyik mesterkurzuson. Azokat pedig mégiscsak könnyebb konyakkal elviselni.