Manapság, a korlátlan kommunikáció világában, sok-sok olyan program létezik, amelyekkel a számítógépes rendszerekben könnyen megtalálni egy-egy szót, fogalmat, képet és így tovább. Tartok tőle, hogyha valaki a „történelmi” szóra keresne rá mondjuk az elmúlt évtizedben, akkor főleg mifelénk a legváltozatosabb összefüggésekben találná meg. Lehet történelmi a szárazság vagy éppen a hegyekről köveket legördítő zivatar és patakáradás, lehet történelmi egy-egy emlékmű állítás vagy műemlék-restaurálás, úgyszinten születnek történelmi sportsikerek olyan szakágakban, amelyeket csak néhány esztendővel ezelőtt találtak ki, de egy új tejfeldolgozó alapkőletétele valamelyik községben éppen olyan történelmi, mint egy nemzetegyesítő pálinkaverseny meghirdetése, vagy időkapszula elhelyezése egy felújított templomtoronyban. De találtak már a padlásokon történelmi fordulópontnak nevezhető fényképeket és naplókat, mint ahogyan egy-egy véletlenül megtalált cserépdarab az egyre ritkább őszi mélyszántásoknál úgyszintén megalapozhatja a történelmi kutatások új korszakát. És akkor még nem is beszéltem a politikusokról, akiknek szájából a „ történelmi” jelző olyan természetesnek hangzik, mint ahogyan mások veszik a levegőt. Mifelénk történelmi a siker, akkor is ha a választásokon túllépünk egy adott mutatószámot, de akkor is, ha a csökkenő lakosságszámot véve figyelembe csak megközelítjük, történelmiek a változások, ha egy közügyi testületben növekedett a fiatalok vagy éppen a nők száma, sok mindent hallottam én történelminek, csupán azt nem, hogy például egy adott községi középiskolában tíz esztendő alatt az érettségire álló diákok közül senki nem ment át.
Mindez azt bizonyítja, hogy a történelemre való hivatkozás amennyire kézenfekvő, annyira kockázatos, és nem csupán napjaink gyorsan változó valóságában, hanem még olyan évszázados távlatokban is, amelyeknek úgymond történelmi igazságát felboríthatja egy-egy újabb megtalált dokumentum vagy éppen újrafogalmazott elmélet. A történelem éppen ezért az egyik legnehezebb tudományág, kutatása soha nem befejezett, mindig minden változhat és a legkülönbözőbb jóslásokba leginkább azok az amatőrök bocsátkoznak, akik néhány elolvasott tanulmány és irodalmi élmények hatására szinte azonnal képesek egyedül üdvözítőnek mondott nézeteiket megfogalmazni és terjeszteni. Persze, szakértőként és lehetőleg nem ingyen, különösképpen pedig ott, ahol a média mindennapos szózáporával elkábított közönség még megtiszteltetésnek is veszi, hogy a maga hús-vér valójában láthat egy-egy ilyen kalandor-prédikátort.
Az ellenőrzött forrásmunkákra, a legkülönbözőbb társadalmi, gazdasági, politikai feltételrendszereket figyelembe vevő és egészen a hétköznapi élet legapróbb mozzanataira lebontó történészek azonban nem ilyenek. Körültekintőek, kételkedők és általában olyan változatokat fogalmaznak meg, amelyek mindig helyet engednek az újragondolásra, az újrafogalmazásra. Gyergyóremetén a tegnap megnyílt és vasárnapig tartó V. Erdélyi Történész Táborban ilyen történészek és társadalomkutatók gyűltek össze. Többen közülük szerzői az Erdélyi Múzem-Egyesület és a Kriterion Könyvkiadó 20. század című sorozatának és előkészítői annak az októberben induló és jövő augusztusban záruló, a budapesti Néprajzi Múzeumban megnyiló időszakos kiállításnak, amely Székelyek. Az örökség mintázatai címmel a székelyföldi múzeumok, levéltárak és más intézmények gyűjteményeiből áll majd össze. Hogyha nem „történelmiről”, hanem „történelemről” akarunk hallanni, akkor kövessük figyelemmel a munkálatok utó- és a kiállítás előhangjait.