Jó ez a könyv? Nagyon jó.
A párbeszéd 2008 táján hangzott el Kántor Lajos és köztem. A könyv, amelyről beszélgettünk, a Határeset című regény, Hunčik Péter szlovákiai pszichiáter első regénye – ezért aztán meg is kapta a Bródy-díjat, melyet annak idején egy elsőkötetes prózaírónak adott egy kuratórium, amit Bródy Sándor unokája, Alexander Brody bízott meg a feladattal.
A Határeset megérdemelte a díjat. Most jutottam el a könyvhöz, és igazán nagy öröm volt elolvasnom. Laza, nagy mesélőkedvvel megírt történetek egy határmenti településről, Ipolyságról. Ez azért fontos, mert itt a népkeveredés is színes, és a történelem menete is különös. Az emberek hol magyarok, hol szlovákok, hol zsidók, hol bármi mások, és noha ezer éve itt élnek, hirtelen arra ébrednek, hogy ők nem „igaziak”.
Az embernek nemcsak a közelség miatt jut eszébe Hrabal, még csak nem is amiatt, mert olvasta, hogy Hunčik Havel tanácsadója volt. Sóbujtó és Koroskányi, a két, pontosabban három félbolond, a Koroskányiak ugyanis ikrek, a visszaeső alkoholista apa, a háborús alagutakra bukkanó gyerekek – mindez, az áradó humor és az, hogy a szöveg nem meditál, egyaránt Hrabalhoz közelítik. A gyerekek a narrátorok, ezért a különféle filozofikus tartalmakat természetesen ki kellett kapcsolni vagy másképp befűzni: ettől a Határeset olvasmányos, nevettető, szabad könyv, s mintegy spétreakcióval veszünk tudomást arról, hogy hiszen itt borzalmak is vannak bőven.
„Hozadéka, hogy olyan formát talál ennek a gazdag, de érzékeny anyagnak, amely kisiklatja a homogenizáló megközelítések érvényét” – írja Görözdi Judit szlovákiai irodalomtudós egy szép tanulmányban. Erdélyiként leginkább Karácsony Benőre gondolhat az olvasó a maga legyintő humorával, csak a Napos oldal-ban vagy A megnyugvás ösvényein-ben maga az elbeszélő legyint, a Határeset-ben viszont az elbeszélésből sugárzó relativitás. A gyermekek nem értenek semmit, csak mesélnek, és ennél, a mesélés erejénél kevés nagyobb erő van a világon.
Ugyanaz történik itt, mint a Sorstalanság-ban, csak kevésbé végiggondolva: a gyermekek még nem tették magukévá a felnőttek morálját, vagy még nem társítottak önfelmentést hozzá. Egyszerűen használják, szót fogadnak neki, és élnek, ahogy kell, hiszen gyermekek, felelősségek és élethazugságok nélkül.
„Az egyik ebédosztás után a bombázótiszt elmesélte Géza bácsinak, hogyan élnek az ő szülei Amerikában. Azzal a szent elhatározással jöttek ki, hogy megmaradnak németnek, és sohasem lesz belőlük amerikai. Féltek a háborútól, és futottak a nyomor elől. De ott belül sohasem változtak meg. Fegyelmezett, kitartó, művelt németek maradtak, és belőlem is pedáns, céltudatos kultúrnémetet akartak faragni. De annak az Amerikának, amelyikbe én születtem bele, falusi levegője volt. Az én barbár füleim nem tudták megkülönböztetni egymástól Goethe hexametereit és Schiller ódáit. Az én pogány világom nem kért apám mítoszaiból. Nem akartam sem kiválasztott, sem úriember lenni. Falusi gyerek voltam, ereimben pogány vér lüktetett. Nem szorongtam, mint apám, nekem nem kellettek a biztonságot jelentő mítoszok. Az én fantáziavilágom erősebb volt, mint apám mítoszvilága, és ahogyan a képzelet túléli a hitet, úgy nőtték túl az én amerikai fantáziáim a német meggyőződést. Azt képzeltem magamról, hogy szabad vagyok. Hogy nem köt gúzsba többé Fichte nacionalizmusa, Goethe olimposzi tökéletessége, Hölderlin rideg nyelvfegyelmezése, Eckermann és Schiller klasszikus formái. Ezek az alkotók szorongtak a szabadságnak a puszta gondolatától is.” Hát ez elég felületes elemzése a felsoroltaknak, de nem az elemzés a lényeg, hanem a beszélgetés, és még inkább azok a történetek, amelyek a különböző beszélgetések következtében megalkotódnak, mert ezek jellemzik a szereplőket is. De akik mesélnek, azok is szereplők, így köröskörül jellemzik egymást és önmagukat.
A Határeset-en érződik, hogy nem egy Hrabal vagy Karácsony vagy Kardos G. György szerű érett tehetség írta, aki a történet minden szálát képes összetartani – de erős tehetség Hunčik is, és megnyilvánulásait látva értelmes, érzékeny, szabad ember. Talán nem is lehet más, csak az, aki a különféle szabadságtalanítások között is őrzi a szabadságát.