Június elején Markó Béla Alkalmi vers a békéről címmel közéleti és politikai fogantatású verset tett közzé az egyik romániai magyar hírportálon és ebben magyar irodalmi valamint történelmi analógiákkal és párhuzamokkal írt arról, hogy minden országnak joga van megvédenie önmagát. Mindebből Ukrajna egyértelmű támogatását vélve kicsengeni, nagyon nem tetszett ez a szöveg néhány magyarországi publicistának és kórusban neki is rohantak az utóbbi években nézeteit már csak prózában és lírában kifejtő volt RMDSZ elnöknek.
Különösen a fogalmazás- és kifejezésbeli durvaságokat előszeretettel használó egyik nagynevű médiamunkás engedte el a tollát és azzal vádolta meg a mondanivalójának keretezésére szabadvers formát használó szerzőt – idézem – hogy „ politikai regnálása alatt készséggel elárulta a sajátjait, a hamis és undorító transzilvanizmuson át jutott el a hamis és undorító európaiságig.”
Eddig az idézet és én ebben a néhány percben a magyarországi publicistának a „hamis és undorító transzilvanizmus” szókapcsolatával szeretnék foglalkozni és nem véletlenül, hogy éppen most.
Ugyanis a Nagyváradon megjelenő Újvárad című folyóirat legutóbbi, júliusi száma A transzilvanizmus arcai címmel közöl tizenkét oldalas összeállítást annak kapcsán, hogy 2024 márciusában mutatták be a körösparti városban, pontosabban a Római Katolikus Püspöki Palota dísztermében, a budapesti Magyar Művészeti Akadémia gondozásában megjelent Transzilvanizmus. Eszmék. Korok. Változatok című kötetet, amelynek szerkesztője Boka László József Attila díjas irodalomtörténész, kritikus, egyetemi docens, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, egyik szerzője pedig Filep Tamás Gusztáv budapesti kisebbségkutató és művelődéstörténész.
Azért mondtam el ilyen részletesen a kötet kiadójának a nevét, a bemutató színhelyét, mindkét munkatársának foglalkozását és címeit, hogy ne lehessen majd vádolni őket mindazzal, ami a magyarországi közbeszéd bizonyos vonulataiban mindennapos, márminthogy akinek nézetei, gondolatai, szavai valamelyest eltérnek az úgymond nemzeti fősodor és az általános kormánypolitikai irányvonaltól, az nem lehet csak ballib, lefizetett, neomarxista, sorosista, háborúpárti, brüsszeli cseléd és így tovább.
De azért is, hogy noha a kötet több tanulmányt foglal össze ma élő és már elhunyt szerzőktől, Szűcs László, az Újvárad főszerkesztője, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének az elnöke és Albu-Balogh Andrea egyetemi adjunktus mindkettőjükkel beszélgetett, a nyomtatott formában megjelent, szerkesztett változat elkészítésében pedig közreműködött Gálfalvi Ágnes, a jónevű marosvásárhelyi Lector kiadó vezetője, az erdélyi magyar könyvkiadás múltjának és jelenének kiváló ismerője is.
Nos, az igazság az, hogy felületes benyomások alapján, még erdélyi értelmiségi körökben is, hajlamosak vagyunk a transzilvanizmust nagyon vázlatosan kezelni. A legtöbben emlékfoszlányok alapján csupán valamiféle olyan erdélyi magyar művelődési eszményre gondolnak, amely az első világháború után, a trianoni fordulatot követően jött létre és az a központi gondolata, hogy a két világháború közötti Romániában csak az önálló magyar intézményteremtés alapozhatja meg a közösség jelenét és jövőjét. És lévén, hogy a korabeli vitákban leginkább írók, költők vettek részt, kialakult az a teljességet nagy mértékben leszűkítő nézet, miszerint a transzilvanizmus mindenekelőtt az irodalom berkein belül bontakozott ki.
A terjedelmes beszélgetés és a könyv egyértelműen cáfolja ezt a benyomást és alaposan körüljárja történelmi távlatokban is a helyzetfelismerésen alapuló független erdélyi gondolkodás alakulását, az ország, a nép, a nemzet, a magyarság, az erdélyi egymásmellett élés, a történelmi és társadalmi átalakulások valamint más kulcsfogalmak körül bontakoztatva ki mondanivalóját.
Jómagam, ebben a jegyzetemben, csupán fel szeretném hívni hallgatóink figyelmét az Újváradnak erre a 2024 júliusi számára. Keressük meg, olvassuk el és akkor egész egyszerűen elmosolyodunk azon, hogy valaki hamisnak és undorítónak nevezi a transzilvanizmust. Megsértve mindezzel nem annyira Markó Bélát, egyébként a transzilvanizmus kiváló ismerőjét, romániai magyar tankönyvek szerzőjét, mint inkább mindazokat az erdélyi magyar gondolkodókat és alkotókat, akik legyenek írók, költők, egyházfők, építészek, politikusok, képzőművészek az évtizedek során kitartóan küzdöttek az itteni magyarság megmaradásáért. És mindazokat az erdélyieket, akik nem alattvalónak, egy központból irányítottnak, hanem önálló, gondolkodó egyéneknek és önálló, saját célokkal és eszközökkel rendelkező közösségnek tartják magukat.
Az összmagyarság tekintetében sem alárendeltnek, hanem mellérendeltnek.