„Mikor ellepne már a víz, sehol szigetet nem találok, mindig eszembe jutnak a pálmafák, és eszembe jutnak a lányok.” „Három éjjel, három nappal szünetel a munka, áll a bál, három éjjel, három nappal kavarog a karnevál.” „Don Quijote, Don Quijote, a szélmalom csak játszik veled, Don Quijote, Don Quijote, ma is köztünk élsz, csak más a neved.” Úgy dúdolgattam ezeket a számokat, mint a Bibliát, ha a Bibliát dúdolni lehetne. Azt hiszem, én sem gondoltam volna, hogy olyan leszek, amilyen lettem. Hiszen ezek a számok, s az együttes, amely kiötölte őket, a Neoton Família, igazán nem a lázadás szellemét képviselte.
Bár az is igaz, hogy bonyolult korban nőttem fel. A Neoton puszta léte is lázadást jelentett 1985-ben egy romániai magyar számára. Emlékszem a Marathon című lemez borítójára, azokra a combokra – olyasmit nem láttál egy romániai lemezen: az erotika mindig gyanús egy diktatúra számára. És ki énekelt pálmafákról magyarul?!
Hát akárhogy is, a Holnap hajnaligra még krónikás életemben is úgy táncoltam, mint a veszettek. Még a torkomra is emlékszem, ahogy üvöltöttem: „Holnap hajnalig, ébren őrizzük álmunk…” Vagy a Kétszázhúsz felett!!! Miért is tagadnám meg, aki voltam?!
A Neoton Família ugyanazt jelentette, mint Szilvási Lajos: a kamaszkoromat. Az Egymás szemében ma már bizonyára érzelgősnek tűnne, de akkor úgy olvastam újra és újra, mint Dosztojevszkijt. A két fiatal egymással párhuzamos naplója, szerelmük bontakozása valósággal letepert, nem beszélve arról a nyelvről, az akkori Magyarország nyelvéről, amelyről semmit nem tudtam, és amely ízeivel-zamataival elvarázsolt.
Különben is azt veszem észre, kissé félve, nem tagadom, hogy kezdek visszanézni. Múltkor a Miért vesztettünk? című könyvet vettem meg az antikváriumban, beszéltem is róla ebben a sorozatban – azt is akkortájt olvastam. Ez alatt az „akkortájt” alatt nem egy évet értek, hanem azt az időszakot, amelyet a kamaszkorának érez az ember.
Öregszem tehát: ötven után délután. S egyben fiatalodom, vissza. Talán megérem még, hogy körbeérjek, legyen még egyszer legalább egy olyan buli, ahol felszabadultan érzem magam, nem a többiek nagyapjának, aki lelkesen rázza duzzadó prosztatáját. Ahol nem gondolok a Neoton Família érzelgősségére, csak arra, hogy tudtam szárnyalni egykor kétszázhúsz felett. Ahol egy végtelen pillanatra újrakezdődik a karnevál.
Azt hiszem, az idő telése az élet próbálkozása arra nézve, hogy jöjjön meg az eszünk végre, és ne szégyelljünk szívvel-lélekkel ismét fiatalok lenni. Akik már nem leszünk sosem, mint a költő mondja; akik még bármikor lehetünk, mondom én.