Egy hónapra lezárják az Olt völgyét.
Mindenki, aki autózik, tudja, mit jelent az Olt völgye. Azt a Szeben felé vezető útszakaszt, amelyen keresztül az ember „bejut” Erdélybe, illetve kijut onnan. Ha Marosvásárhely felé mentünk, a Prahova völgyén vitt az applikáció; ha Kolozsvár felé, akkor az Olt völgyén.
Nos, egy hónapig nem vihet, csak a Prahova völgyén, meg olyan alternatív útszakaszokon, amelyeket a kormány kitalált, illetve amelyeket a GPS magától is megkeres.
Csak azt nem értem, miért nem lehet a megtervezett változást megkeresni valamiképpen. Nemcsak a minisztériumnak lenne jó, hanem a lakosságnak is. Végre nem úgy érezné magát egy román állampolgár, mint akit meg se parittyáznak, a feje fölött, és méltósága tökéletes figyelmen kívül hagyásával döntenek mindenről.
Hogy az Olt völgyében dolgozni kell, ahhoz kétség sem fér. Már így is dolgoztak, félórákat álltunk, míg végre tovább engedtek. Viaduktok nincsenek, egy ideig bizonyára nem is lesznek, hát csak fel kell újítani azt a szakaszt valahogy.
De miért nem lehetett korábban közölni a hírt, hogy megemésszük, kiszentségeljük magunkat? Szó sem lehet róla: július nyolcadikától máris lezárják. Gondolom, sokan tervezték, hogy abban az egy hónapra hirdetett időben ide-oda mennek – mostantól másfelé kell fordítsák a kormányt, s az ember előre őrjönghet a valószínűleg kialakuló dugóktól.
És nemcsak olyanok akadnak, akik a szabadságukat töltenék; nekik könnyebb. De kismillió cég ott szállított, amit kellett, ott küldte ide-oda az áruját. Most már azoknak is más útvonalat kell keresniük.
Nem is tudom, melyik a rosszabb: ha csak most jutottak el erre a döntésre, vagy ha csak most közlik velünk. Az első esetben zűrzavar van a fejekben, mégpedig éppen ott, ahol nem kellene zavarnak lenni; a másikban nem törődnek azokkal, akiknek az utakat készítik.
„Eh, hát menjenek másfelé” – valami ilyen replikát képzelek el a felelősek párbeszédében. Mindegyre Caragiale jut az eszembe azokkal a kedélyes rendőrökkel, akik ott iszogatnak a többiekkel, de ha felüti a fejét egy probléma, máris úgy beszélnek velük, mintha sose látták volna őket. És ebben cseppet sem különböznek a prefektusoktól, a választmányi elnököktől, az ügyvédektől. A hatalom röhincsél a választókkal, de nem tiszteli őket. Barátok vagyunk, amíg egy probléma fel nem merül; abban a pillanatban: mégis mit képzelsz, pajtikám?
Kedves miniszter uram, egye meg az egészet a fene. Csókollak szeretettel.