Modern időket élünk. Egyetemista unokám a napokban mi máson, mint Messengeren átküldte az angol Nature folyóirat legfrissebb számát, pontosabban egyik tanulmányának a linkjét, bármiféle kommentár nélkül. Minthogy nem szokott hatra-vakra üzenetekkel bombázni, gondoltam, valami nagyon érdekes témáról lehet szó, ráadásul azzal is tisztában voltam, hogy az 1869 óta folyamatosan megjelenő kiadvány a világ legismertebb és legelismertebb tudományos ismeretterjesztő folyóirata, amelyben semmit nem vernek nagydobra alapos ellenőrzés nélkül.
Talán azért is az elmúlt másfél évszázadban a világ majd minden jelentősebb természettudományos felfedezése helyet kapott a Nature hasábjain és a későbbiekben világhálós oldalain. A szóbanforgó cikk most azt boncolgatta, hogy az éghajlati változások és a vele kapcsolatos nemzetközi és országos politikák tekintetében egy új mutatót kellenne bevezetni, ez pedig nem lenne más, mint az egy tonnányi széndioxid kibocsátásra jutó emberi halálozási szám. Mostanig ugyanis csak a klímát egyre nagyobb mértékben befolyásoló karbonizáció társadalmi költségeit vették figyelembe és úgy tűnik, hogy ez nem elegendő ahhoz, hogy kellőképpen meghúzzák az emberiség feje fölött a vészharangot.
A tanulmány a széntűzelésű erőművektől kezdve a növénytermesztésig és állattenyésztésig, a repülőjáratok számának növekedéséig, a földfelszíni és óceáni közlekedésig, a legkülönbözőbb iparágak szerepéig különböző időtávlatokban mindent figyelembe vesz és előszőr vezeti be azt a mutatót is, hogy mit jelent az amerikai, európai, áfrikai, ázsia átlagember átlag-széndioxid kibocsátása egész élete folyamán. Manapság a szinte hihetetlen méretű adathalmazokban roppant egyszerű elveszni, a különböző diagrammokról és modellekről itt a rádióban aligha tudnék beszélni, ezért csupán ajánlom az érdeklődőknek, hogyha már globális környezetben élünk, akkor keressék meg a világhálón a folyóiratot, amely arra is tanácsokat ad, hogy a jövőben, az eddigi klimapolitikákhoz képest miként lehetne csökkenti az üvegház-hatások és a légkörbe jutó növekvő széndioxid mennyiség következményeit.
És amint ezen a cikken morfondoríztam, természetesen megint csak elektronikus úton, eljutott hozzám a Hargita megyei tanács meghívása egy olyan sajtótájékoztatóra, amelyben arról számoltak be, hogy az utóbbi két esztendőben az Európai Unió Trees for life programjához csatlakozva, sok-sok iskola és intézmény közreműködésével, az Életet jelentő fák Hargita megyében című kezdeményezés keretében, közel 120 ezer tűlevelű- és lombhullató- valamint gyümölcsfa-csemetét ültettek el, ez utóbbiak tekintetében pedig a már kipusztult vagy éppen eltűnőfélben levő, egykor itt honos fajták megmentésére helyezve a hangsúlyt.
És hogy mire jó ez az igyekezet, az alkalomra szépen összeállított kiadvány is illusztrálta, többek között kiemelve, hogy a most elültetett fák száz év alatt több mint 250 ezer tonna széndioxidot képesek megkötni, a bevezetőben említett adat alapján pedig azt is ki lehetne számítani, hogy mindez hány emberéletet jelent. Helyi szinten tehát ott vagyunk, ahonnan globálisan elindultunk, voltaképpen amellett érvelve, hogy a széndioxid kibocsátás veszélyei ellen nem csak országos és kontinensnyi tervekkel, hanem helyi mozgalmakkal is lehet és kell tenni.
Hargita megyében a facsemetéken kívül három helyszínen, Csíkkozmáson, Szépvízen és a Bucsin-tetőn időkapszulákat is elhelyeztek, amelyek többek között az ültetésekben részt vevő gyermekek névsorait is tartalmazzák. Unokáik GPS koordináták alapján majd fel tudják keresni azokat az erdőket, amelyeket a nagyszüleik ültettek el. Bizonyítva, hogy a természet és az ember képes nemzedékeken átívelő együttműködésre is.