Sok-e a hetven esztendő, vagy kevés? Nézőpont kérdése. Ha ez ember egészséges, jó erőben van, megőrizte alkotó energiáit és életkedvét, akkor kevés, jöhet még pár évtized. Szerencsére vannak ilyen emberek mindannyiunk ismeretségi körében, s a belőlük áradó jókedv, életigenlés átragad környezetükre is.
Ilyen embernek ismerem Fülöp Zoltán színművészt. Minap ünnepelte 70. születésnapját, a csíkszeredai színház, a Csíki Játékszín előcsarnoka megtelt családtagjai mellett barátaival és tisztelőivel. A társulat tagjai ünnepelték színházalapító kollégájukat, sokuk mentorát. Kisfilmben faggatták életéről és karrierjéről, pályatársak üdvözölték az éteren át a technika segítségével, majd meglepték egy elektromos rollerrel… Ha arra gondolok, hogy másokat nyugdíjba vonulásukkor sétapálcával szoktak megajándékozni, hogy legyen támaszuk öregkorra, igazat kell adnom a vidám színészkompániának: az idős színész nem vén színész, kapható még egy kis mozgásra és kalandra. A születésnapi események sora holnap folytatódik, ugyanis helyi intézmények összefogásának köszönhetően születésnapi életútinterjú-kötet készült a művészről, a Csíki Moziban ismerkedhet meg a közönség a könyv tartalmával, általa pedig a művész életével és munkásságával, a mindkettőt átszövő dilemmáival és kételyeivel, no meg a pálya nyújtotta örömmel és elégtétellel, a színházi játék kulisszatitkaival. Azzal, hogy mi csábította a tervezett orvosi karriertől a világot jelentő deszkákra, az orvoslástól az ötven éve játszott lélekgyógyító játékhoz. No meg arról is beszél, hogy miként lehet valaki egyszerre vásárhelyi, szatmári és szeredai…
Ugyanis Fülöp Zoltán – aki sokak számára egyszerűen Füles – Marosvásárhelyen született és nevelkedett az életét meghatározó Bolyai Gimnázium és a Köteles utcai színházi főiskola szomszédságában, tanulmányai befejezése után Szatmárnémetibe szerződött, az Északi Színház Harag György Társulatához. Szerencsésnek tartja magát, mert családias légkör fogadta, jó kollégákra és segítőkész, őszinte barátokra talált, színpadi teljesítményéért, jelleméért a közönség is a szívébe zárta. Huszonkét év után azonban jelentős lépésre szánta el magát: új életet kezdett az újonnan alapított csíkszeredai társulatnál. Történt, hogy Parászka Miklós rendező, színész, akkori igazgatója kérette irodájába és nekiszegezte a kérdést: vele tart-e Csíkszeredába, színházat alapítani. A válasz természetesen igen volt, s ennek következménye a közel három évig tartó kétlaki élet lett: hetente többször autózott oda-vissza Szatmárnémeti és Csíkszereda között, mindkét társulatnál – a működő szatmárinál és az építkező csíkszeredainál – helyt kellett állni. Aztán 2002-ben véglegesen Csíkszeredában telepedett le. Új kezdetnek tekinti ezt a lépését, s mindmáig a sors kegyeltjének tartja magát, hogy az intézményteremtés részese lehetett.
Közben számos hazai és magyarországi vagy nemzetközi gyártású filmben szerepelt, játszott a székelyudvarhelyi társulatnál és rendezett Kézdivásárhelyen, részese volt a mikházai Csűrszínház-kezdeményezésnek, éveken át pedig Kisvárdán, a Magyarország határain túl tevékenykedő magyar színházak közös produkcióiban lépett fel a Kárpát-medence vezető színészeinek társaságában, szinkronszínészként pedig hangját kölcsönözte az első székelyföldi rajzfilmstúdió népszerű Nagyapa-figurájának.
A közönség szívébe zárta, estéről estére tapssal honorálva teljesítményét, munkásságát számos szakmai díjjal jutalmazták, 2008-ban Jászai Mari-díjjal tüntették ki.
Ma már nyugdíjasként játszik, ha felkérik egy-egy szerepre. Szívesen időzik a színházban, és amennyiben segítségét, tanácsát kérik szakmai kérdésekben, készséggel válaszol. Közben változatlan szenvedéllyel hódol a fafaragásnak, a természetjárásnak, s mindent megtesz annak érdekében, hogy házi kedvence, egy magyar vizsla semmiben, főleg szeretetben ne szenvedjen hiányt. Hetven esztendejét néha soknak, színpadon töltött fél évszázadát olykor hosszúnak érzi, de meggyőződése, hogy dolga van még e világon. Sok dolga…