Május elsején rendszerint belefulladt valaki a medencébe – ezzel a példázatértékű mondattal traktált édesanyám, ha a jeles munkaszüneti napon, a munka ünnepén kölyökkoromban netán a Bánffy-fürdőre menni kerekedett kedvünk. A féltés az anyák részéről ösztönös és érthető, noha esetemben kissé értelmetlen a fürdős-medencés összefüggésben, ugyanis nem tudok úszni, s a hideget sem szeretem, pláne vízben, még akkor sem, ha az említett medence vizéről azt tanultuk, hogy mezotermál, azaz szinte-meleg a maga huszonvalahány fokával. Inni már nem, fürdeni még nem alkalmas – legalábbis az én megközelítésemben. Az anyai féltés érthető, ugyanis általában május elsején nyílt a fürdőszezon, ekkorra kitakarították a medencét, rézgáliccal kezelt kékes vize valóban csábító volt.
Május elsejéhez köthető egy másik, ugyancsak negatív előjelű élményem: 1986-ban május elsején családunkkal, családi barátainkkal kimentünk a dombra. Nemes egyszerűséggel így neveztük a házunktól nem messze lévő magaslatot, amelyet a kapunktól pár méterre lefelé található zsákutcából lehetett megközelíteni, s ahol kölyökkoromban rengeteget játszottam osztálytársaimmal, barátaimmal. A bújócska és a nem túl kreatívan pak-pak-nak nevezett lövöldöző játék szerepelt többnyire a kínálatban, vagy ügyességünket bizonyítandó bicskáztunk. Nem kell rosszra gondolni, nem a báli szezonra edzettünk, csupán jól meghatározott koreográfia szerint, ujjainkról, tenyérről vagy kézhátról kellett beleállítani a bicskát a hegyével a földbe. Nos, a dombon majálisoztunk nevezett esztendőben, mit sem tudva arról, hogy április 26-án tragikus baleset következett be a csernobili atomerőműnél. Azon a május elsején vidékünkre nem jellemző módon fújt a szél. Mi azt hittük, hogy csak a napsütés melegét enyhítette, nem tudtuk, hogy az észak-keletről érkező fuvallat radioaktív hulladékkal szennyezett. A szovjet hatóságok alig 36 órával a baleset bekövetkezte után értesítették a közvéleményt, s csak ekkor kezdték el kitelepíteni a katasztrófa sújtotta környék lakosságát. A Szovjetunióval szomszédos országokban – nyilván a nagy keleti testvér nyomására – titkolni próbálták a bajt, majd amikor beszélni kezdtek róla, a hangsúly azon volt, hogy nincs semmi baj, a szovjet elvtársak uralják a helyzetet. Az iskolában pedig jódtablettát kaptunk, azt mondták, hogy ez megvédi a pajzsmirigyünket a sugárzás ártalmaitól. Remélem, úgy is volt… Olvasom, hogy Mihail Gorbacsov, a Szovjet Kommunista Párt utolsó főtitkára, a Szovjetunió felbomlásának és a kelet-európai kommunista rendszerek összeomlásának elindítója azt nyilatkozta a csernobili eseményről egy francia lapnak, hogy: „Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.”
A hazai felvonulós, majálisozós május elsejék még eleven emléke után meglepetésként ért a nyugat keletjének tartott Bécsben szerzett május elsejei tapasztalatom, valamikor a kilencvenes évek legelején: még a villamosokat is fellobogózták vörös zászlókkal, az utcák pedig tele voltak felvonulókkal. Furcsán hatott, hogy amit nálunk kényszer hatására tett meg a munkásosztály, ott szó szerint önként és dalolva masíroztak a sugárutakon és a tereken.
Felvonulás, sugárzó majális, félelemtől kísért fürdőidénykezdet – megannyi május elsejéhez kötődő élmény. Számomra a téli bezártság végét, a természetbe való kimozdulás kezdetét jelenti. Amolyan naptári mérföldkő, fordulópont, ami időnként történelmi mérföldkőnek, fordulópontnak bizonyul. Bizonyára nem amiatt, hogy gyermekkoromban május elsején rendszerint belefulladt valaki a medencébe – legalábbis ezzel intettek megfontoltságra.