Kedves hallgatóim, jegyzetem elhangzása után, mintegy két és fél óra múlva, Marosvásárhelyen megnyitom a csíkszeredai Botár László képzőművész kiállítását a felújított és a tegnap este hivatalosan is átadott Kultúrpalotában. Sokat töprengtem azon, hogy milyen gondolatok, milyen szavak illenének ehhez a helyszínhez és arra jutottam, hogy mindenképpen el kell mondanom: Csíkszereda, Csík és Gyergyó számára mindig is Marosvásárhely volt a legfontosabb művelődési és egyetemi központ.
Mi annak idején itt láttuk az első színházi előadásokat, itt hallgattuk meg az első hangversenyeket, itt lettek testvéreinkből, rokonainkból orvosok, gyógyszerészek, fiatalkorunkban itt tapasztaltuk meg, hogy mit jelent a nagyváros a székelyföldi kisvárosokhoz és falvakhoz képest.
Csíkszeredában nemrég nagy csinadrattával köszöntötték, hogy a megyei kórház mellett elkészült a helikopter-leszálló pálya, dehát én még arra is jól emlékszem, amikor gyermekkoromban külön repülőgép hozta a gyógyszer- és vérkészítményeket Marosvásárhelyről hozzánk és ejtőernyővel dobták le a városi kórház udvarára, vagy ha nem sikerült, akkor a központban levő focipályára.
De hát léteztek más, kevésbé látható, nemzedékeken átívelő szálak is, amelyek a képzőművészetben bizonyultak a legerősebbnek. Ugyanis itt tanultak az egykori Szabad Rajziskola nyomdokain, 1949-ben megalakított Művészeti Líceumban azok a csíki és gyergyói növendékek, akik később ott szorgoskodtak Erdély- és Székelyföld-szerte a művészeti oktatás megteremtésében illetve a kortárs erdélyi képzőművészet létrejöttében.
Itt tanult Botár László is, aki kolozsvári egyetemi évek után 1984-ben ipari formatervezőként diplomázott, néhány hónapig Szászrégenben, majd több mint másfél évtizeden át a csíkszeredai Traktorgyárban dolgozott formatervezőként, rendszerváltás után pedig többek között a vizuális művészetek irányításával bizták meg a Hargita Megyei Kulturális Központban. Menetközben jónéhány képzőművészeti tömörülést szervezett, megalapította a Free Camp nemzetközi művésztábort, létrehozta a Hargita képzőművészeti szalonokat, tagja lett az erdélyi Barabás Miklós Céh vezetőségének, sok-sok művésztelepen vett részt, kiállított rengeteg helyen, itthon és külföldön, ráadásul egész sor könyvet és vizuális dokumentumot szerkesztett, miközben a hargitai megyeházán kialakította és vezeti az igen jól működő, a nap minden órájában látogatható galériát.
Szóval, gondoltam, mindezekről kellenne beszélnem. És persze arról is, hogy mindezeken túl Botár Lászlónak van egy műterme és ott, a négy fal között érzi igazából azt, hogy valóban szabad, úgy alkothat, ahogyan kedve tartja.
Kezdetben ő sem vonta ki magát a tájképfestészet és figuratív ábrázolás alól, pasztelljei azonban már akkor is magukon viselték azt a sajátos látásmódot, amely az évek során arra a pályára helyezte, ahol jelenleg is halad és amelynek legfontosabb eleme az alkotói egyéniség és az általa használt vizuális nyelv. Már pedig ezen a nyelven a kommunikáció ott kezdődik, ahol véget érnek a szavak, a mondatok, a szövegek, ha úgy tetszik – a verbalitás.
Dehát az absztrakcióról való diskurzus már nem ennek a jegyzetnek a témája. Viszont a bekezdéshez hűen azzal szeretném zárni, hogy a csíkiak, a székelyföldiek adott mértékben továbbra is megmaradnak Bernády városának abban a szellemi vonzáskörzetében, amelyet a Kultúrpalota mellett kiállításaival a Bernády-ház, a színház, a színész- és rendezőképzés, az egyetemek, a Látó, a könyvkiadók és könyvvásárok, az új könyvekkel és bátor gondolatokkal jelentkező szerzők, a helyi világhálós portálok, a Marosvásárhelyi Rádió, az Erdélyi Magyar Televízió gyarapítanak számunkra.