Ha valami maradt a múlt hónapi davosi világfórum után – amelynek üzenete a bizalom visszaépítésének szükségessége lett volna – az a pánik. A kétségbeesés amely átjárta a résztvevőket: a két nagy regionális háború, a klímaváltozás, a gazdagok és szegények között egyre mélyülő szakadék, a mesterséges értelem öntudatra ébredésének és Donald Trump visszatérésének lehetősége miatti pánik.
A pánik, ami csak a tünet, a rosszérzés valódi oka a kudarc. A gazdasági világfórum alapítójának és vezetőjének, Klaus Schwabnak a kudarca, aki rajongói szerint korunk aktuális problémáira keres használható, az emberiséget szolgáló válaszokat. A baj az, hogy már nem talál. Vagy legalábbis kevesen hiszik el neki, hogy rálelt a megoldásra. A politikai és gazdasági elit, a magát társadalmi elitként felülértékelő előkelőségek sem tudják ma már azt, hogy a posztigazság korszakán átvezető csoportoknak hogyan közvetítsék világmegváltó ötleteiket. A társadalmi csoportok a posztigazság korszaka után már nemcsak az igazságban nem bíznak, hanem a hazugságban sem hisznek. Éppen az hever romokban, amire a WEF davosi tanácskozása hivatkozik: a bizalom.
Márpedig ha a bizalom összeomlik, minden összeomlik. (Az már csak mellékes, hogy ha újra akarja valaki építeni, az óriási költséggel és kevés eséllyel jár.) A kisközösségekben és világszinten is bizalom helyett eluralkodik a borzalom.
Arra a davosi találkozó sem adott legalább kissé előremutató választ sem, hogy mi a teendő. Csak megállapították, amit sokan mondanak már évek óta anélkül, hogy valaki figyelt volna rá: a bizalom gyengül, a hosszú távú víziók túl elvontak az emberek meggyőzéséhez, a sokkjelenségekre való reakciók erőtlenek, sőt sok eseteben károsak, mert a küszöbön álló változások miatt sérülékenyen hagynak mindenkit. Új párbeszédre, erősebb partnerségekre, komoly szakpolitikai keretekre és hatékony technológiahasználatra van szükség, amit a társadalmak javára lehetne fordítani rövid- és hosszútávon egyaránt.
A bizalom része társadalmi együttélésünk, kultúránk és személyes viszonyrendszerünk alapstruktúrájának. Bizalom nélkül nem lehetséges a társadalmi együttműködés, s nem lehetségesek az egyéni kapcsolatok sem. Bizalom nélkül nem működnek a gazdaság és a társadalom intézményei és alrendszerei, sőt semmiféle közösségi és individuális kapcsolatrendszer sem.
S ha már világszintű megoldás nem jelentkezik, meg kellene találnunk a bizalomépítés módját kisebbségi magyar közösségünkben legalább. A bizalom tehát önmagunkra vonatkoztatott erény. „Másban megbízni annyit is jelent, mint biztosnak lenni abban, hogy mindig velünk, mellettünk fog állni, ha szükségünk lesz rá. Mellettünk fog harcolni, ki fog állni értünk, vigasztalni fog, segíteni…” – írta Hankiss Ágnes a hetvenes évek végén. Ez lassan ötven éves recept működik, csak be kellene váltani!
A bizalom összefonódik a biztonsággal. Biztonságra vágyunk, bizalmi emberekre, akikben biztosak lehetünk, hogy ők a segítség. Hogy legyenek ilyenek, ez a feltétele a minimum teljesítésének a választásokon is.
Minden hangzatos és zengzetes szlogen helyett, arra az üzenetre van szüksége a választónak, hogy a jelölt autentikus személy, bízhat benne. Jelentkezzen, aki ilyen!