Unokám még hisz a Mikulás létezésében, de már feszegeti a részletekben rejlő ellentmondásokat. Hogyan képes egy fehér szakállas öregember mindössze egy éjszaka alatt a világ összes gyermekének elhozni az ajándékot? Talán nem is repülő szarvasok által húzott szánon, hanem valamilyen kétéltű gépjármű fedélzetén jut el a házak ablakához vagy a kémények nyílásához? Unokám odáig jutott következtetéseiben, hogy valószínűleg minden kontinensnek van egy külön Mikulása. Még nem fedték fel előtte a valóságot, vagyis azt, hogy ez a jóságos aggastyán csak a mesében létezik, de a Mikulás személye így is egyre inkább varázstalanítódik a szemében.
Az ünnep környékén viszont egyre inkább izgat engem a felismerés, hogy a felnőttek világában mintha fordított folyamat is végbe menne. Mintha ebben az új évezredben a valóságos dolgokat ismét varázslatos máz fedné be, a legendák új erőre kapnának a társadalmakban. Még mindig sokan hiszik például, hogy a saját országukat irányító első ember, úgymond, az „ég küldötte”, valamiféle isteni ajándék a nép számára.
Azt hihetné az ember, hogy ez már csak a régmúlt korok jellemzője. Gondoljunk csak az ókori Egyiptomra, ahol Hórusz istennel azonosították a fáraót. Vagy emlékezzünk a középkori legendákra, amelyek szerint égi hatalom adott legitimitást az uralkodóknak. Az egykori frank király I. Klodvig számára a legenda szerint a felkenéséhez használt olaj nem földi eredetű volt, hanem egy galamb hozta az égből. De gondoljunk saját történelmünk amúgy gyönyörű legendájára, az Árpád nemzetség eredetmondájára, miszerint a nemzetség ősanyjának az álmában egy madár megjövendölte, hogy dicső uralkodók származnak majd tőle, s az álomjelenet miatt a megszületett gyermeknek Álmos lett a neve. Ezek a történetek a mai felvilágosult korban természetesen a maguk helyére, a mesék világába kerültek, ugyanakkor az adott társadalom kulturális kincseit gyarapítják.
Meglepő, szinte hihetetlen azonban, hogy ma is szakrális jelleget ölt némelyik ország vezetőjének az uralkodása. Észak-Korea dinasztikus irányítóit folyamatosan a meseszerűség aurája lengi körül, mégpedig hivatalosan. Kim Ir Szen személyi kultusza még csak-csak valóságos jegyeket viselt magán, hiszen valóban győzelemre vezette népét a japánok ellen. Fiának, Kim Dzsong Ilnek azonban nehéz volt karizmatikus apja árnyékában hasonló kultuszt építenie maga köré. Egyszerűen oldotta meg a dolgot: átíratta saját életrajzát oly módon, hogy apja – amúgy Madzsúriában aratott – katonai győzelmét a koreaiak szent helyére, a Pektu-hegy lejtőire helyezte át a hivatalos krónikában. Kim Dzsong Il egyébként Moszkvában született, de saját világra jövetelének helyszínét is az említett Pektu-hegy környékének egyik titkos katonai támaszpontján jelölte ki. Az életrajz arra is kitér, hogy születését egy fecske jövendölte meg, a hegy fölött megjelenő kettős szivárvány és egy új csillag is előre jelezte az égen. A külvilágtól hermetikusan elzárt észak-koreai társadalom mindezt egy emberként elhitte, akárcsak Kim Dzsong Il rendkívüli képességeit, azt, hogy például háromhetes korában már járt, nyolchetes korában már beszélt, életében még képes volt befolyásolni az időjárást, és olyan tökéletes élettani teremtménynek mutatták be őt hivatalos életrajzában, aki testében semmilyen hulladékot nem termel, ezért vécére sincs szüksége. E forrás szerint ő találta fel a nyugati világban oly népszerű hamburgert. Mindezt a huszonegyedik század küszöbén hitették el az észak-koreaiakkal, akik érthető módon a dinasztia mostani vezetőjét, Kim Dzsong Unt is szentként tisztelik.
Az emberiség többi részétől elreteszelt Észak-Korea persze nem képezi le a világon ismert politikai valóságot, de azért elgondolkodtató, hogy a mostani európai polgári demokráciákban is van példa egyes, amúgy joggal nagy tekintélynek örvendő vezetők mitikus szintre emelésére. Arra a szemléletre, amely szerint az illető vezetőt a „jóisten” adta nekünk, holott nagyon is emberi szavazatok révén került posztjára. De ami a szavazókat illeti, nagy részüknél is tetten érhető valamiféle vak hitnek, nem pedig gondolkodáson alapuló belátásnak az ereje, amikor voksukat az urnákba helyezik.
Igen, sokszor jobb a mítoszban hinni, mint racionálisan gondolkodni a bajokon, a valódi demokrácia nagyon fáraszt, tanulásra, tájékozódásra, gondolkodásra készteti a választókat, a politikusokat is hatalmas szellemi erőfeszítésre készteti, hogy emberi lelkeket valós érvekkel vagy tündéri képzetekkel győzzenek meg. Így zajlik a civilizált világban is ez az egymással ellentétes folyamat: egyre kitapinthatóbb a földi hiányokat elfedő varázslat iránti igény, miközben a Mikulás képe egyre jobban tárgyiasul, a szülők soványodó pénztárcájához igazodik, a felnövekvő gyermek pedig lassan elengedi a meséket.