Egy nappal a magyar szórvány napja előtt, november 12-én gépeltem be a számítógépembe ezeket a szavakat Temesváron. Felvetődhet a kérdés, hogy miért ünnepeljük ezt a – csupa kisbetűkkel írandó – jeles napot…
A választ a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. honlapjáról ragadtam ki; így hangzik: „A Magyar Országgyűlés több törvénnyel, jogszabállyal igyekszik a magyar nemzet egyesítését elősegíteni. A határon túli magyarság iránt viselt, alaptörvényben rögzített felelősségérzetét megerősítve, 2015-ben Bethlen Gábor (1580–1629) születésének és halálának napját, november 15-ét a magyar szórvány napjává nyilvánította. […] Ezen a napon számos rendezvénnyel hívják fel a figyelmet azokra a közösségekre, amelyek létszámbeli kisebbségbe kerülve mindennap küzdenek megmaradásukért, anyanyelvükért, kultúrájukért.”
A szórványléttel 2010 nyarán ismerkedtem meg Temesváron, ahol az első néhány hétben szinte sokként ért, hogy alig hallok magyar beszédet az utcán, főként azért, mert korábban máshoz szoktam. A tömbmagyarságban, a székelyföldi Csíkszentdomokoson nőttem fel, Csíkszeredában jártam középiskolába, majd Marosvásárhelyen végeztem az egyetemet, sőt a szakmai pályafutásomat is ott kezdtem el. Az elmúlt tizenhárom évben viszont valami átkapcsolt bennem, már nem veszem készpénznek a magyarságomat, sőt évről évre erősödik bennem. Egyrészt azért, mert 2015-től lehetőségem volt belepillantani egy-egy szórványközösség életébe, ugyanis részt vettem a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, valamint a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete által szervezett riporttáborokban, egyebek között Radnaborbereken, Déván, Temesváron, Versecen, Törökkanizsán, Maradékon és Apatinban. Jó volt látni, hogy bár a felsorolt településeken fogyóban van a magyarság, néhány lelkes, bizakodó helybeli programokat szervez, igyekszik mozgósítani a közösséget, és nem adja fel, még akkor sem, ha vannak olyanok, akik nem jósolnak fényes jövőt a helyi közösségnek.
Közben eszembe jutott az, ami még 2010-ben, röviddel a Temesvárra való költözésem után megfogalmazódott bennem. Vagyis kisebbségben élőként magyarokkal és magyarokért akarok dolgozni, de közben a többségiektől sem zárkózom el. Mert a magyarságunkat nem valami ellenében, hanem valamiért kell megélni. A közösségért. És magunkért is.