Már régóta próbálom megfejteni, melyik belső szervemből fakad magyarságom. Természetesen a szívemből – vágom is rá rögtön, hiszen érzelmi kötődésem a döntő. Természetesen az agyamból is – tenném hozzá, hiszen gyerekkori emlékeim, hosszúra nyúlt életem tapasztalatai is szervesen kötnek a magyar hazához, akárcsak annak a belátása, hogy „a nagyvilágon e kivűl” nincsen számomra hely. S persze a gyomorból is eredeztethető a nemzeti identitástudat, legalábbis, ha azt mondjuk, hogy csak a magyar haza adhat ételt, munkát, kenyeret.
Karikó Katalin, a legújabb magyar származású Nobel-díjasunk szájából a panasz egyetlen szavát sem hallottuk amiatt, hogy egykor azért kellett elhagynia országát, mert 1985-ben létszámcsökkentés címén őt sorolták a fölöslegesek közé. Ez a haza most büszke rá, de ne legyünk igazságtalanok: akkor más rendszer, más kormány, más klientúra etette tenyeréből a szakmai műhelyeket. Az ő esetében persze nem korgó gyomorról volt szó, mint a harmincas években Amerikába kitántorgott másfél millió emberünk esetében. A kutatóbiológus számára a szakma szentsége és persze családjának megértése határozta meg a távozásról szóló döntést. Szívében tehát magyar maradt, mint ahogy a mi büszkeségünk is a szív mélyéről ered. Pedig tudjuk, hogy a tudományos kutatásoknak nincs sok köze a nemzeti jelleghez, legfeljebb annyi, hogy melyik ország képes megfelelő anyagi eszközöket biztosítani hozzá. A magyar kormánynak is illik büszkeségét mutatni, mint ahogy nemzetünk megannyi kebelében is megdobban a szív a magyar jelző puszta hallatára.
Mi mindenből táplálkozik a magyarok nemzeti büszkesége? Több felmérés szerint a politikai és gazdasági sikerekből, a különféle tudományos eredményekből, felfedezésekből, a kulturális szférában elért sikerekről, valamint nemzetünk kiemelkedő alakjaiból. Meghatározó az úgynevezett magyar javak dimenziója is, amely magában foglalja Magyarország emberi építményeit, illetve a magyar termékeket. És nem beszéltünk még a természeti szépségről. Petőfi például azt írja: Van rajta bérc, amely tekintetet vét / A Kaszpi-tenger habjain is túl, / És rónasága, mintha a föld végét / Keresné, olyan messze-messze nyúl.
De térjünk vissza az eredeti kérdésre: mire is vagyunk büszkék, amikor magyarságunk kerül szóba? Mit jelent magyarnak lenni? Nos, nem egyszerű a válasz, hiszen annyira mások vagyunk a különböző élethelyzetekben, földrajzi meghatározottságunkban, szociális helyzetünkben. Másként éli meg nemzeti mivoltát szívében és agyában az úgynevezett anyaországi, a határon túli, az önszántából vagy kényszerből távolba szakadt, a külföldre férjez ment vagy megnősült, a magyarságáért kitüntetett vagy éppen ellenkezőleg, emiatt bántalmazott magyar. Általános tapasztalat, hogy azok élik meg mélyebben, dacosabban, égi áldásként vagy átokként magyarságukat, akiket ilyen minőségükben elnyomtak, hátrányosan megkülönböztettek. És másként magyar a nyugdíjas, a multik futószalagjánál dolgozó, vagy a magyar oligarcha.
Ugyanakkor sokszor tapasztalom szomorúan, hogy határon innen és túl a magyar magyarnak egyre inkább farkasa. Megannyi helyzetben kezeli le egyik magyar a másikat, könnyen elhangzik a magyarellenes jelző olyan emberekre, akik nem kommunikációs panelben vagy melldöngetve demonstrálják magyarságukat, inkább a meglévő problémákra irányítják rá a figyelmet, s kevésbé fogékonyak a hivatalos sikerpropagandára. Ez utóbbiak egyébként sokszor jobban, választékosabban beszélnek és írnak magyarul, mint azok, akik nemzetellenességgel vádolják őket olykor suksükölve.
Ráadásul minden nemzetnek megvan a maga múltbeli sötét foltja, s ebben mi, magyarok sem vagyunk kivételek. A holokauszt több nemzetnek ki nem sikált szégyenfoltja marad. Ebben nemcsak németek, hanem magyarok és románok is nyakig benne voltak, akármilyen emlékezetpolitikai narratívával próbálják szelidíteni a felelősséget az adott kormányok. Persze nem kell folyamatosan és önpusztítóan szégyenkezni, mint ahogy nem kell folyamatosan és öntömjénezőn büszkélkedni sem. Akárcsak a gyógyszerekből, ezekből is megárt a sok, mert vagy sorvasztják, vagy degeszre fújják a nemzeti önbecsülést.
A magyarságot nem kell kirakatba helyezni, elegendő, ha a világ tudja, hogy van. A kirakatban ugyanis inkább magánemberi minőségünket kell elhelyezni, magyarul: rendes embernek is kell lenni, nem csupán jó magyarnak. Például nem verjük meg, nem öljük meg azt a honfitársat, aki másként gondolja nemzetének jobbulását. A nagyvilágban is akkor vagyunk jó magyarok, ha „jó magánemberekként” viselkedünk, hiszen az alakítja külhoni sztereotípiánkat. Nemcsak lokálisan, hanem globálisan is magyarok vagyunk. Egyik nem zárja ki a másikat, mint ahogy a szív, az ész és a gyomor sem élhet egymás nélkül.