Kedves hallgatóim! Mai jegyzetem témájához legalább öt irányból kellenne elindulni. Az első a magyar képzőművészet történelmének immár különálló fejezete, a nagybányai művésztelep, amely 1896-es indulásától, háborús megszakításokkal, egészen 1936-ig ontotta magából azokat az alkotásokat, amelyek ma hihetetlen értékeket képviselnek itthon, Magyarországon és szerte a világon.
A második a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, amely ezen a hét végén, több napon át, Szovátán ülésezik és immár néhány éve programjában olyan riporttáborok megszervezése szerepelt, amelyeknek tapasztalatai azután közös kötetekben is megjelentek.
A harmadik az immár életének 93. évében járó nagybányai Véső Ágoston Munkácsy-díjas képzőművész, aki nem csupán önálló munkájával, hanem negyedszázadon át a Nagybányai Tájképfestő Telep működtetésével vállalta fel a korabeli hagyományok folytatását.
A negyedik Sarány István újságíró, aki több pályatársához hasonlóan, évek óta úgy érzi, hogy föltétlenül foglalkoznia kell a kortárs erdélyi magyar képzőművészettel és nem is akárhogyan, hanem könyvek és művészalbumok formájában.
Az ötödik pedig az a kiállítás, amely a tegnap este nyilt meg a csíkszeredai Megyeháza Galériában a Székelyföld napok keretében és föltétlenül szeretném rá felhívni a figyelmet.
Nos, hogyan találkoznak az idők és terek körforgalmában ezek az irányok? A magyarázat nem túl bonyolult.
Nagybányán, a két évvel ezelőtti MÚRE riporttáborban, Sarány István kisebb ismerkedési előzmények után becsengetett a hajdani művészkolónia szomszédságában levő utcácska egyik házába, és megkérte Véső Ágostont, hogy ossza meg vele azokat az emlékeit, amelyek a műterem-lakásában levő néprajzi tárgyakhoz, fényképekhez, festményekhez, szobrokhoz, korabeli dokumentumokhoz, saját feljegyzésehez, írásaihoz, művészi hitvallásához, végsősoron egész életéhez kapcsolódnak, és így, az elkövetkezőkben, készített egy olyan remek életút-interjút, amelyet kiegészítve Szekeres Attila Istvánnak, a címertanásznak és újságírónak akkor készített portréfotóival, festmény-reprodukciókkal, sok-sok jegyzetanyaggal, a mai nagyváradi Holnaposok közreműködésével és Darabont Éva ihletett tipografizálásával, egy kimondottan erdélyi kötet jött létre.
Nem könyvből tanultam Nagybányát – ez a művészalbum címe, és ennek a megjelenése tette lehetővé, hogyha Véső Ágoston-festmények nem is, de az idők folyamán a VésőÁgoston készítette fotók, amelyekből több is szerepel az albumban, eljussanak Csíkszeredába.
Nos, mindezt egyszusszra nem volt egyszerű elmondani, de kissé könnyebb dolga lesz majd a nézőnek, aki már az este szemügyre vehette, és az elkövetkező napokban-hetekben még szemügyre veheti azokat a fotókat, amelyek a magyar és a hazai festészet legendás alakjait őrizték meg az időknek, valamint azokat a nagybányai és máramarosi tájfotókat, amelyek még az analóg és celluloid-korszakban bizonyították, hogy mit jelent az érzékeny témakiválasztás, a kompozíciós látás, az a fotólencsén keresztül is megőrzött jelképteremtő erő, amely bizonyítja, hogy az erdélyi emberek jelent és jövőt megérző és megőrző erővel kapcsolódnak a művészetekhez.
„ Nagybányai festőnek lenni, Nagybánya legismertebb kortárs festőjének lenni egyszerre jelent rangot és felelősséget. Ami Véső Ágoston színekben, formákban, témákban egyaránt gazdag életművét egyedivé teszi, az a művésznek a képeire is átsugárzó, szilárd erkölcsi tartása, szókimondó igazságérzete.” – Ezek Sarány István könyvzáró mondatai és úgy kisérjenek el, hogy legyünk meggyőződve: egy remek könyv mifelénk kevésbé ismert életművel gazdagított mindannyiunkat.