„Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám” – énekeltük valamikor a hatvanas évek közepén. Úgy tíz éves lehettem, amikor a csillebérci úttörőtáborban a különböző országokból érkezett, piros nyakkendős gyermekek az ebédlő felé vonultak, ki-ki saját nemzeti úttörődalainak az ütemére. Az egyik csapat irányából számomra furcsa hangzású dal szállt a légbe: egy sort valaki előénekelt, a többiek kórusban ismételték, s ez így ment sorról sorra. Inkább harci induló volt, mintsem valamiféle „mint a mókus fenn a fán” típusú ének. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak, vagyis a két Korea közül a barátibbnak, a kommunizmust építőnek az úttörői voltak ők.
Most olvasom, hogy ma már az ottani gyermekeknek is megvan a maguk mókusa. Már az 1950-es években is születtek ízig-vérig hazafias és kommunista propagandával átitatott rajzfilmek, mára pedig az észak-koreai rajzfilmhősök közé olyan karakterek verekedték be magukat, mint a folyton pisztolyával hadonászó apró mókus katona.
Gyermekként akkor még nem világpolitikai ismeretek alapján soroltuk be az országokat, csak „jók” és „rosszak” voltak, mint a mesékben és rajzfilmekben. Időközben helyet cseréltek, a koreai háború tükörképe is eszerint változott, a két ország megosztottságáért előbb a nyugati hatalmakat tették felelőssé Moszkvában, a rendszerváltás után azonban egyértelműen a hegemóniára törekvő Szovjetunió lett a bűnös.
Persze az időhatár nem volt ilyen éles. Még bőven Kádár-korszakot írtunk, amikor már mindenki csak vihogni tudott Kim Ir Szen személyi kultuszán, a világot elárasztó, magas nyomdai színvonalú propagandakiadványokon, melyen a soha meg nem öregedő észak-koreai vezér állt a középpontban, kiretusált, fényes arcú katonák örvendeztek a lövészárokban. A nyolcvanas évek elején részt vettem a budapesti észak-koreai nagykövetség egyik filmvetítésén, amelyen négy órán át kellett néznem a nagy vezért éltető ünnepi felvonulást. S persze menetelés, menetelés, menetelés…
Az pedig enyhe kifejezés, hogy az a Korea sem népi, sem demokratikus nem volt, s ma sem az. Sőt, az elmúlt évtizedek súlyos élelmiszerhiányról, belső elnyomásról, atomkísérletekről, riválisok kivégzéséről szóltak, a fő vezetők királyi vérvonal szerint követik egymást, s a youtube-on giccses esztrádműsorokban éneklik csinos hölgyek, hogy mi mindent köszönhetnek az aktuális vezérnek. Az biztos, hogy Észak-Korea már régóta kilóg a modern világ értékrendjéből. Annyira, hogy – mint arra az egyik napilapban emlékeztetett Csoma Mózes Korea-kutató – 2017-ben teljes nemzetközi egységfront alakult ki ezzel az országgal szemben, Kína és Oroszország is megszavazta az ellene kidolgozott ENSZ-szankciókat, mert mindenkinek elege volt a phenjani rakétatesztekből, nukleáris kísérleti robbantásokból, s úgy tűnt, a phenjani rezsim teljes elszigeteltségbe kerül.
Az orosz-ukrán háború fejleményei azonban mintha felértékelnék most az ország szerepét, erre látszik utalni a Kim dinasztia egykori alapítója unokájának, Kim Dzsong Unnak a nemrég lezajlott távol-keleti látogatása. Az említett szakértő felidézi: az észak-koreai rezsim a ’90-es évek óta Kína érdekszférájába tartozott, bár a putyini időszakban Moszkva is lojálisan viseltetett Phenjannal szemben. Ám az elmúlt 2-3 évben az orosz pozíciók rendkívüli módon megerősödtek Phenjanban, Észak-Korea jelentősége – elsősorban az ukrajnai háború miatt – megnőtt Oroszország számára, az észak-koreaiak pedig kihasználják ezt, szinte versenyeztetik egymással Moszkvát és Pekinget.
Csoma Mózes sorolja a kölcsönös érdekeltségre utaló példákat: eszerint az Oroszországnak szállított lőszerekért cserébe Kim Dzsong Un anyagi természetű és nagyhatalmi politikai támogatásra is számíthat. Kézzelfogható segítséget jelentene számára a segélyként küldött orosz gabonaszállítmányok folytatólagos biztosítása. Energiahordozókra is
szükségük van, mert Észak-Korea semmiféle szénhidrogén-lelőhellyel nem rendelkezik. Oroszországban emellett több ezer észak-koreai
dolgozik állami közvetítéssel, ami valutabevételt jelent az országnak. Kim Dzsong Un katonai célú rakéta- és űrtechnológiákra is számít Moszkvától.
Nézem a mai videókat, s látom, hogy szinte mindenki katona azon a tájon, még az énekeslányok is egyenruhában dalolják és táncolják a nagy vezér dicséretét. A naiv szemlélő felteszi a kérdést: ott most is csak katonaságról, harcról szól az élet? Ahol főleg a katonai alkuk tartják lélegeztetőgépen az országot? Mi lesz Kim Dzsong Un rendszerével, ha egyszer majd beüt a béke, és a világpolitika tőzsdéjén nem lesz olyan kapós egyik nagyhatalom számára sem? Mi lesz akkor a rajzfilmbeli észak-koreai mókussal, melynek el kell dobnia kezéből a pisztolyt, és fára kell másznia, hogy a fegyvertelen gyermeki vidámság megtestesítőjévé váljon?