Jobbára a hazai kulturális sajtó figyelme is elsiklott afölött, Eginald Schlattner betöltötte a 90. évét.
A lelkész-író nem hagyta el szolgálati helyét, a Szeben megyei Veresmartot, noha a falu szász lakossága a kilencvenes évek elején testületileg emigrált. Schlattner azóta is rendszeresen vasárnapi istentiszteleteket tart az üres templomban.
„Itt nevemen ismer az Isten” – mondja az idős lelkész, aki szerint „a szenvedés helyét nem hagyhatjuk el, úgy kell cselekednünk, hogy a szenvedés hagyja el azt a helyet.”
Veresmartról egyetlen év alatt futott el Németországba a több száz szász, nyolcszáz évet téve zárójelbe. Eginald Schlattner nem tudta elfogadni, hogy hirtelen csak úgy véget ér Istennek dicsérete, így elhatározta, hogy akkor is bemutatja szolgálatát a Fenségesnek, ha a padokban senki nem ül, senki nem hallja őt a teremtőn kívül. Hétről hétre más és más dialektusban mondta el prédikációját, s mint egykor a marosszentimrei templomban Jékely Zoltán, talán megérezte, hogy vele dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul.
Hogy mi késztette erre Schlattnert?
„A magam örömére tettem mindezt, de azért is, hogy megvigasztaljam a Jóistent” – mondja.
Eginald Schlattner neve nem ismeretlen az erdélyi magyar irodalom és/vagy filmkedvelők előtt. Életútját Hajdú Farkas Zoltán mutatta Szászok – egy árulás című könyvében, illetve Balog Gáborral közösen készített filmjében. A Hans Bergel és Eginald Schlattner vallomását rögzítő könyv annak az írónak a személyes felelősségéről szól, aki társát a sztálini diktatúra éveiben elárulta.
Eginald Schlattnert 1957-ben tartóztatták le, és „államellenes bűncselekmény elhallgatása” miatt börtönbüntetésre ítélték. A börtönben Schlattner „az állam ellenségéből az államhatalom munkatársává vált. A szász írók ellen indított perben barátja és támogatója, Hans Bergel ellen is vallott, akit 15 év börtönre ítéltek, amnesztiával szabadult, majd Günter Grass támogatásával 1968-ban Münchenbe emigrált.
Schlattner Erdélyben marad 1990 után is, amikor a szászok tömegesen kivándorolnak őseik földjéről. Schlattner megértést tanúsít a tömeges kivándorlás iránt, ám fenntartja a jogot, hogy ő, az egykori áruló, ne vegyen részt a szülőföld elárulásában.
Hajdú Farkas-Zoltánnak Schlattner így vallott: „Az árulás az elidegenedés közeli rokona. Akit elárulunk, egy csapásra idegenné válik számunkra. És tettünkkel önmagunktól is elidegenedünk. (…) Az árulás a magányt magában hordozó elidegenedés: titkunkat csakis magányosságunk kunyhójában rejthetjük el.”
Majd így folytatja: „Az árulásnak van egy másik dimenziója is: elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy egy nemes cél érdekében hátat fordítsunk közösségünknek. Ilyenkor önmagunkat is eláruljuk, hisz gyermekkorunk értékrendszere, a mit szabad, és mit nem ellen vétünk. A közösség összes tagja számára kötelező regulák elárulása maga után vonja a megbélyegzettséget, a kivetettséget. Magányos bátorság: egy nemesnek hitt cél érdekében önként kilépünk az otthont adó közösségünkből.”
Eginald Schlattner árulóból lett a hűség jelképe.
Elgondolkodom: vajon az erdélyi magyarok számára is lehet példakép a veresmarti evangélikus lelkész vagy a lassabban, de az erdélyi szászokat követő, kivándorló tömegek előtt csak XXI. századi Don Quijotte alakját felöltő értelmiségivé lesz?