Ha csak fél füllel vagy fél szemmel vesszük is tudomásul a tévé, a rádió, az internet híreit a megszámlálhatatlan erdőtüzekről, áradásokról, pusztító jégesőkről, az alig tudatosított információtöredékek is szöget üthetnének a fejünkbe. A világban valami tényleg nincsen rendben. S a szakemberek, akik – tetszik, nem tetszik – kénytelenek szembenézni a tényekkel, ma már ki is mondják az iszonyatos diagnózist: „Mi van, ha a változás, amely milliók számára teheti élhetetlenné a Földet, már elháríthatatlan?” A címben megfogalmazott kérdés Mihalicz Csillától származik, aki a 24.hu című internetes portálon szakszerűen foglalja össze a tényeket. „A Föld átlaghőmérséklete az utóbbi száz esztendőben 1,46 fokkal volt nagyobb, mint 1850 és 1900 között. Amivel időlegesen el is értük a 2018 óta potenciális veszélyességi küszöbnek tekintett másfél fokos határértéket.” S a végkövetkeztetés: „Az éghajlatváltozás újabb szintet ért el, az elszabadult lovak gyeplője már nincs a kezünkben.”
Nem csak a grönlandi jégtakaró vékonyodik aggasztó méretekben, de idén a nyugati világ legészakibb országában, Kanadában is 100 000 négyzetkilométernyi területen pusztítottak erdőtüzek. Minél gyorsabban olvad a jég, annál gyorsabban nő az átlaghőmérséklet, és annál gyorsabban olvad a jég. S nem csak az ember által kiváltott környezetszennyezés, de a gyakorta spontán erdőtüzek is hatalmas mennyiségű széndioxidot jutatatnak vissza a legkörbe. Az orosz-ukrán háború pusztításairól nem is beszélve…
Mindez egyetlen, immár feltartóztathatatlan pozitív visszacsatolásos folyamattá olvadhat, sőt szinte már elkerülhetetlenül olvad össze. A migráció csak az egyik következmény, de távlatilag az is az erőforrásokért folytatott háborúkba torkollhat. A pozitív visszacsatolásos folyamatok esetében pedig a hatások nem lineárisan, hanem exponenciálisan növekednek. Azaz minél gyorsabb az egyensúlyi állapottól való távoldás, a folyamat annál inkább felgyorsul. A pusztító káosz nyomán pedig újfajta rendparaméretekre épülő egyensúlynak kell kialakulnia.
Ennek ellenére sehol a világon nincs határozott kormányszintű kommunikáció arról, hogy nehéz évek jönnek, és föl kellene készülni életfeltételeink megváltoztatására. Még a zöldek által dominált Németországban sem. Ott is inkább a zöld energiára való átállásról esik szó. Az életszínvonal elkerülhetetlen csökkenéséről, az emberközi viszonyok radikális átalakításának kényszeréről alig. Épeszű politikus effélét szóba sem hozhat…
Amikor Jem Bendell angol professzor öt éve egy tanulmányában arról írt, hogy föl kellene készülni a fogyasztói társadalom – éghajlatváltozás okozta – közeli összeomlására, az ő szavai is dühöt és elutasítást váltottak ki. A közvélemény elvakultan ragaszkodik a fenntartható fejlődés illúziójához. Elvégre a földtörténetnek mindig voltak melegebb és hidegebb periódusai, jégkorszakok és felmelegedések. A mostanit is túléljük.
A jelenlegi helyzetben – állítják a szakemberek – ez már valóban illúzió. Hogy az élet továbbra is elviselhetővé válhasson, a válságot előidéző pozitív visszacsatolásokat, azaz az önmagukat exponenciálisan felpörgető hatásokat kell radikálisan megelőznünk-felszámolnunk.
Erre pedig csupán az emberi közösségek mélyreható átalakulása nyújthat valamiféle lehetőséget. Föl kell készülnünk arra, hogy minél nehezebb lesz a létfenntartáshoz való minimumot előteremteni, annál inkább csökken az elértéktelendő pénz jelentősége, s annál inkább fölértékelődnek az emberi kapcsolatok: a kölcsönös bizalom és a segítőkészség. A társadalmi lét legfontosabb erőforrásává ténylegesen is a kölcsönösség, azaz az egymást támogató egyének és közösségek válnak. Nem annyira a világálammá egységesülő globalizáció ethosza, mint inkább – az emberiség hierarchikusan és szervesen egymásra épülő alkotórészei: a családok, a szomszédsági illetve települési közösségek, a régiók, az államok és államszövetségek közti – kölcsönös felelősségérzet.
Egyetlen példa: a faluban, ahol élek néhány évvel ezelőtt – egy gondatlanságból fellobbant – bozóttűz nyomán a falut Kelet felől körülölelő mező is lángra lobbant. Erős szél fújt, a mező kaszálatlan füve pillanatok alatt tüzet fogott. A falu házait körbe-kereken keskenyke – ötven-száz méter széles – erdősávok övezik. Ha azokig ér a tűz, az egész falu leéghet, hiszen a hatalmas gazdagságról árulkodó lakóházak szinte már egymásra épültek. A mi csűrünk fölött is, melyet beköltözésünkkor garázzsá és emeletes lomtárrá alakítottunk, hatalmas fák magasodtak. Ha a tűz hozzánkig ér, mi is leégünk. Hiszen a tűz a frissen épült házra is átterjedhet. Néhányan – a közvetlenül fenyegettek és a tűzokozásban sárosak – kirohantunk a dombtetőre és lapáttal, gereblyével – kinek mi akadt a kezébe – elkezdtük oltani a tüzet. A falu azonban nem mozdult. Híre mehetett, hogy valaki telefonált a tűzoltóknak. Azok jó háromnegyed óra múlva meg is érkeztek. Arra már a maroknyi embernek sikerült eloltania a tüzet. Igaz, a szél is enyhült némileg. Ha nem enyhül, a fél falu leéghetett volna…
A jövőben minden korábbinál inkább olyan csapások elébe nézhetünk, melyeken csak közösen kerekedhetünk felül. A mai falvakat azonban jóformán semmi nem tartja össze. Az egyház megtesz minden tőle telhetőt, de a hívek már fogyatkoznak. A templomban is ugyanazt a néhány – jobbára idősebb – embert látni. A „közösségi” hierarchia alapja sem a személyes kiválóság, hanem a pénzen alapuló kivagyiság. Mindenki csak saját magával foglalkozik, gyakorta még a szomszédra sincsen tekintettel.
Itt is a rendtartó székely falu lassan feledésbe merülő hagyományainak korszerű továbbfejlesztése lehetne a segedelem. A falu lakosainak legalább egyharmada a Székely névre hallgat.
Remélhetőleg nem véletlenül…