Európa vezető nagyhatalmát Németországot a közeljövőben kétszeres katasztrófa fenyegeti, nem csak az az orosz földgáznál négyszer drágább amerikai palagázárakkal és az amerikai protekcionizmussal, de a Peking ellen – az amerikaiak által megkövetelt – szankciókra adott kínai válaszokkal is szembe kell néznie.
Már az oroszok elleni szankciók következményeit is csak kínnal-keservvel sikerült áthidalni. Kína azonban jóval keményebb diónak bizonyulhat. Az európai gazdaság ugyanis a kínaival sokkal mélyebben összefonódott, mint az orosszal. A kínai függés megszüntetése az európai gazdaságot a jelenleginél is jóval mélyebb válságba sodorhatja. Oroszországtól eltérően ugyanis Kínának megvannak az eszközei, hogy hatásosan visszavágjon. A nyugati termékekre maga is kemény védővámokat vethet ki. Arról nem is beszélve, hogy az európai ipar számára nélkülözhetetlen kínai beszállítói láncokat is blokkolhatja.
S akkor a migrációval járó terhekről még nem is szóltunk. Az Unió bevándorláspolitikája ugyanis, mely a határok – globalizációval járó – felfüggesztésének következménye, a szó szoros értelmében vett abszurdum, hiszen miközben Európa a globalizáció előnyeiről való lemondásra kényszerül, a globalizáció minden hátrányát maga lesz kénytelen vállalni. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy az ellenőrizetlen illegális bevándorlás a kontinens munkaerőgondjainak megoldására mind kevésbé alkalmas. A munkaerőpiacon elhelyezkedni nem tudó migránsok eltartása pedig Európa számára elviselhetetlen terhet jelenthet.
A migrációs politika ésszerű végiggondolására azonban az európai elit, mindenekelőtt a németországi jelzőlámpa (piros-sárga-zöld) koalíció nem képes. Ugyanott tart, ahol Angela Merkel Willkomenskulturja idején megfeneklett: a migránsok kvóta szerinti szétosztásának, az európai országok úgynevezett szolidaritásának az eszméjénél.
Nem világos azonban, hogy a kontinens államainak kikkel kéne szolidárisaknak lenniük. A déli határok mentén fekvő államokkal Görögországgal, Olaszországgal, Spanyolországgal, melyek ez idő szerint a legsúlyosabb terheket vállalják, vagy magukkal a migránsokkal?
Ha az utóbbiakkal, a szolidaritásnak lennének egyéb formái is. Azokat az afrikai államokat kellene megsegíteni, melyekben a lakosság helyzete a klímaváltozással, a kolonizációból visszamaradt életképtelenségével, vagy éppenséggel a népességrobbanással kapcsolatos katasztrófák sújtanak.
Ez esetekben tényleg a segítséget kellene hozzájuk vinni és nem bajt Európába hozni. A franciaországi helyzet világosan mutatja, hogy a migránsok úgynevezett integrációja nem váltotta be a reményeket. A migránsok Európai államokba való betelepedésük nyomán is közösségeket alkotnak. Kisebbségi közösségeket, melyeknek tagjai egymás közelében telepszenek meg, s mivel vallásuk és hagyományaik is különböznek az európaiakétól, elkülönülnek a többségtől. Egyénenként nem lehet asszimilálni őket. Az integráció ma csupán közösségek integrációjaként gondolható el. Ez azonban már nem beolvadást, hanem a szó legjobb értelmében vett együttélést feltételezne. Ehhez viszont olyan kisebbségi jogokra lenne szükség, melyek a többségi nyelvek elsajátítása mellett a kisebbségi nyelvek fennmaradását is garantálhatják. Ez az együtt élő közösségek kölcsönös kétnyelvűségét jelentené. Az utóbbi azonban még az őshonos kisebbségek nyelveinek esetében sem igazán garantált.
A harmonikus együttélés körülményei közt a bevándorlók és gyerekeik a saját nyelvükön sajátíthatnák el azokat a szakmai ismereteket, melyek a munkaerőpiaci integrációhoz szükségesek. Az anyanyelv megőrzésének lehetősége ma még a kisebbségi, de távlatilag elkerülhetetlenül többségbe kerülő népesség soraiban is kialakíthatná azt az empátiát, mely az együttélésnek alapfeltétele. Az új többség csak ekkor tanúsíthatna megértést a korábbi többség iránt. Ha nem így lenne, félő, hogy az egykori kisebbség is a mai többséghez hasonlóan kényszeríthetné ki, hogy mindenki az ő nyelvét és kultúráját fogadja el kizárólagos érvényűnek.
Efféle dolgokról azonban nem csak Franciaországban, de Németországban sem eshet szó. A nyugati társadalmak mintha bekötött szemmel sétálnának be a szakadékba.
A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a német nyilvánosságban mindeközben a nyelvi kérdések mégiscsak központi helyet követelnek maguknak. A németeket a nemi egyenjogúság nyelve, az úgynevezett Gendersprache foglalkoztatja. A nemek közti megkülönböztetést ennek az új nyelvhasználatnak a kialakításával kell úgymond eltüntetnie.
Legújabban a Német Nyelv Helyesírási Tanácsa (Rat) a legszélesebb nyilvánosság előtt nyilatkozik a kérdésben. A problémát egy magyarnak nehéz megérteni, a mi nyelvünkben ugyanis nincsenek nemek. Mi a nőket – ha szükség van rá – a nő utótaggal különböztetjük meg a férfitől. Orvos, orvosnő. Ha általában beszélünk az orvosokról elégséges az orvos. Ez az emberfajta ugyanis nyilvánvalóan nőkből és férfiakból áll. S ha orvosokról beszélünk sem a doktor úr, sem a doktornő nem érzi sértve magát. Ámbár az utóbbi éppenséggel tehetné. Az orvosnő ugyanis épp olyan úrinő lehet mint a doktor úr. De a doktor úrinő megszólítás olyan nevetséges lenne, hogy még a legelvetemültebb feministák sem ragaszkodnának hozzá. Nem úgy a szőrszálhasogatás bajnokai, a németek. Ha orvosokról van szó nekik az ÄrztInnen vagy Ärzt:innen vagy Ärzt*innen alakot kell használniuk.
De mit érne mindez, ha egy idő után nem maradna, aki ezt a gyönyörűen rendbe tett német nyelvet használhatja is…