A sztrájkoló pedagógusok hajthatatlanok: eltökélten kitartanak követeléseik mellett, hangsúlyozva, hogy a tét ezúttal nem pusztán a méltányos bérezés biztosítása, hanem az alulfinanszírozott tanügyi rendszer versenyképessé tétele. Ehhez pedig pénz és politikai akarat, no meg szakmai elköteleződés szükséges. Vélhetően nagy nyomás nehezedik rájuk, ugyanis a pedagógustársadalom berkeiben sem egységes a tiltakozó megmozdulás megítélése, van, aki azt mondja, hogy a nyugdíjkorhatárhoz közeledő tanár bére immár tisztességes; s van, aki túlzottnak tartja a munka felfüggesztésének a nyári vizsgák idejére való ütemezését, mondván, hogy ezzel nem az államnak, hanem a gyermekeknek és szüleiknek tesznek keresztbe, s azzal érvelnek, hogy ez a nemzedék is nem kellene áldozati nemzedékké váljon.
Nővérem közel negyvenöt éve érettségizett, s az ő korosztályát is úgy tartották számon, mint áldozati nemzedéket, ugyanis e generáció tagjain kísérleteztek ki jó pár, az oktatási rendszerbe bevezetett újítást. A mi nemzedékünket is áldozati nemzedéknek mondták, mert a mi időnkben következett be számos, előre nem látott módosulás az oktatási rendszer felépítésétől kezdve a különböző, ideológiai jellegű megszorítások bevezetéséig. A rendszerváltás nemzedéke is áldozatinak tekinthető, mert abban a történelminek hitt pillanatban valóban gyökerestől megváltozott – fenekestől felfordult – az iskolarendszer, mint ahogy az elmúlt bő harminc esztendő valamennyi iskolása is áldozatinak tekinthető a számtalan, reformnak nevezett látszatintézkedés bevezetése és azok hatásainak elszenvedése okán.
Aztán áldozati a világjárványos–maszkos–online oktatásos nemzedék is, a cikluszáró vizsgák megtartását megkérdőjelező sztrájk számukra már csak hab a tortán.
A tanárok méltányos bért, társadalmi elismerést akarnak. S nem magukért, hanem tanítványaik érdekében. Mert – noha közhely a kijelentés – olyan lesz a jövő nemzedéke, amilyenné a mai szülők és pedagógusok teszik azt. Munkakonfliktusuk időzítését sokan zsarolásnak tekintik, mondván, hogy a gyermekek bizonytalanságban tartásával zsarolják a döntéshozókat. A pedagógusok szerint ez az érvelés nem más, mint a tanárok ellen irányuló érzelmi zsarolás, rájuk kívánják hárítani a felelősséget a vizsgák elmaradása, az esetleges felvételik meghiúsulása miatt.
Egyelőre elmaradtak a mélyebb konfliktusok, a diákok a kicsengetési ünnepségek szervezésével voltak elfoglalva, s jelentős köztük azoknak az aránya, aki fontosabbnak tartja a ballagási ünnepséget és annak velejáróit, mint a sikeres érettségit, ami a továbbtanulás előtt is megnyitja az utat. De elmúlik az eufória, s hamarosan visszazökkennek a teendőkkel terhes mindennapokba: előbb-utóbb helyt kell állni a vizsgákon. Kérdés, hogy az esetleges kudarcot kinek a nyakába varrják majd: a sztrájkoló pedagóguséba?, az iskolára olykor ellenségként tekintő szülőre?, a tanulás mellőzésére hajlamos diákra?, a tanügyi rendszer következetlenségére? Bizonyára mindenkinek megvan a maga felelősségrésze, de a legnagyobb felelősség a politikumé. Azé a társaságé, amelynek tagjai – tisztelet a meglévő kivételeknek – csak választási ciklusokban képesek vagy hajlandóak gondolkodni, a hosszú távú stratégiai tervezést igénylő, kései gyümölcséréssel kecsegtető területekkel, mint amilyen az oktatásügy is, nem nagyon kívánnak foglalkozni – legfennebb retorikai szinten!
Téved, aki azt állítja, hogy áldozati nemzedék tagjai az idei végzősök. Legalábbis részben téved, ugyanis nemcsak az idei végzősöket áldozták fel, hanem visszamenőleg bő fél emberöltőn át minden nemzedéket. Úgyhogy felőlem nyugodtan sztrájkoljanak a pedagógusok, hátha sikerük esetén ebből az ördögi körből is ki lehetne törni.